Fiú

Gyerek még… ami tizenhuszon valahány éves korig tulajdonképpen természetes és teljesen normális állapot.

A probléma azzal van, amikor bár lenne módja elszakadni anyuci szoknyája mellől, ő mégsem teszi azt, kényelmi szempontok miatt. A tipikus anyuci pici fia, aki a nőben is az anyját keresi.

Ezzel a típussal sokáig nem lehet bírni, mert olyan, mintha a szülei lennénk. Persze vannak olyan nők, akik szívesen gondoskodnak a fiúról, de fura, ha egy nem érett személyiséggel éljük le az életünket, s őt tekintjük társnak – mert tulajdonképpen a fiú az nem is lehet igazi társ. A fiú az szó szerint fiú, hiába nemzőképes és negyvenéves és veszi el a nőt feleségül, meg egyebek. A fiúnak mindig az anyukája lesz az, akire leginkább hallgat, akinek útmutatásaira feltétlenül szüksége van.
Általában az ilyen fiút nevelő anyák azok, akik a legnehezebben tudják elviselni fiúk választottját, tökmindegy milyen a csemetéjük által kiválasztott nő.

Pasi

Fiúként kezdi, ahogy az ellenkező nem minden tagja, azonban valahol, valamikor “félrenevelődik”.

A pasi szent meggyőződése, hogy minden élethelyzetben erősnek kell lennie, sosem szabad sírnia, meg semmiféle érzését sem kimutatnia. Ez nagyon káros, mérgezi a kapcsolatokat. Nem csak a pár-, de a “szimpla” emberi kapcsolatokat is. Nehéz velük megértetni, hogy ez így nincsen rendjén, mert a dolgokat szükséges megbeszélni, mert hát néma gyereknek az anyja sem látja a fától az erdőt, ahogy azt a mondás is tartja, ugye.

Rengeteg munka, mire sikerül ráébreszteni, hogy sokkal jobban fogja érezni magát, és lényegesen kevesebb konfliktusa lesz másokkal, ha kimutatja az érzéseit.

Mondjuk ez sok nőnek sem könnyű, de a férfiakba sokszor a szüleik tudatosan ezt nevelik bele. Hiszen hányszor elmondják a fiúnak gyerekkorában, hogy sírni csak a lányok szoktak… Ez és az ehhez hasonló gondolatok pedig generációkon át “öröklődnek”.

Férfi

Képes kimutatni az érzéseit, ugyanolyan természetes módon tud sírni a párja karjaiban, mint ahogy egy nő is teszi. Ez nem a gyengeség, hanem a férfiasság egyik jele.

Szívesen megosztja problémáit a barátaival, társával. Fontos számára, hogy a problémáknak megtalálja a megnyugtató megoldását is – ehhez nem szégyell segítséget kérni másoktól. Mindemellett önállóan képes döntseket hozni, nem fél a felelősségvállalástól, s előre gondol a lehetséges következményekre is.

Nem esik kétségbe, illetve nem sértődik meg akkor, ha esetleg kritizálják, sőt igyekszik hasznára fordítani az építő jellegű megjegyzéseket. Ha esetleg zavarná ennek kapcsán valami, akkor lásd feljebb, őszintén el tudja mondani a problémáját.

Nem különösebben foglalkoztatja, hogy pl. munkatársa, barátja, ügyfele, üzlettársa férfi-e vagy nő, mindenkivel ugyanolyan természetességgel bánik.

A férfiakat csak a pasik tartják langyinak meg cikinek, mert milyen már, hogy bőg a marhája, mint valami csaj… A férfiak meg? Hmm… nos, nem is vesznek tudomást igazán a pasik létezéséről. (Már csak azért sem, mert a férfiak esetében gyakori, hogy leginkább nő barátaik vannak.)

***

A legjellemzőbb természetesen az, hogy valakit nem tudunk igazán egyik helyre sem sorolni, mert vegyesen megvan benne ez is, az is, de azért szerintem mindenki közelít valamelyik felé. Azt gondolom, hogy a cél – jó esetben – a férfivá érés kell, hogy legyen.

Mindhárom típusról rengeteget lehetne írni, mert azért ennél sokkal árnyaltabb a helyzet, én csak egy kis ízelítőt kívántam adni a gondolataimból. Mondjuk aki beloccsant az arcába egy kávét velem valahol, annak örömmel fejtegetem tovább, ha igényli. (Meg ugye mindjárt adná is magát a következő téma: lány, csaj, nő… ) Függöny.

[Képek forrása: FreeDigitalPhotos]

via én, KIT Hírlevél

Egyetlen dolog van, ami jelenleg bosszantó, s az egyedül éléshez kapcsolódik. Miért van az, hogy a férfiak azt gondolják, hogy egy nő, aki egyedül él, s akinek nem látnak az oldalán nap mint nap egy fazont, az automatikusan levadászandó, hiszen hát védtelen, és – ó, borzalom! – szörnyen magányos is? Oké, természetesen nem szeretnék általánosítani, mert nem minden férfi gondolkodik így – szerencsére. Illetve: a férfi nem gondolkodik így egyáltalán. A pasik szokása ez inkább.¹

Engem rendszeresen betalálnak az ilyenek, mert sajnos nem értik és nem érzik, hogy az egyedüllét nem azonos a magánnyal. Az egyedüllét jó dolog, mindenkinek szüksége van rá (kinek hosszabb, kinek rövidebb ideig). A magány meg az, amibe akkor kerülünk, ha elhagyjuk magunkat, s vélt sebeinket nyalogatva sajnálkozunk összekuporodva, hogy rettenetes nekünk. Nem, nem az. Aki nem tudja magát lefoglalni egyedül is, azzal szerintem problémák vannak. Lehet pajtásokkal találkozni, kollégákkal elmenni kávézni, leülni és kockulni (ha épp ahhoz van az embernek kedve / arra van lehetősége), stb.

No, talán ezen a ponton kellene ezt a postot abbahagynom. Életem legcsajosabb bejegyzése lett ez, azt hiszem. Rendszert mondjuk nem csinálok belőle, de ezt most nagyon jó volt kiírnom magamból (egyébként minden nap írok naplót, nem is rövidet – csak épp nem teszem fel a netre).
Összefoglalva azt kell mondanom, hogy – bár vannak itt-ott problémáim a jelenlegi életem bizonyos részeivel, de – összességében boldog vagyok. Bár talán nem is boldogságnak nevezném, inkább az elégedett a megfelelő szó… és talán a békés is. Végül pedig szeretném a lányoknak, csajoknak és nőknek üzenni, hogy ne féljetek egyedül lenni, mert akkor is egész emberek vagytok, ha nincs társatok. Ha csak úgy tudtok teljes ember lenni, ha van mellettetek valaki, akkor sokkal jobb, ha nincs senkitek. Magunkat érdemes előbb helyretenni, s utána kapcsolatba kezdeni, mert akkor rengeteg konfliktustól megkíméljük magunkat és a másikat is – szerintem.
Önvizsgálat, önismeret, önmegvalósítás. Aki bekommenteli, hogy önkielégítés, azt kimoderálom, mint a szél. Puszi.

Talán furcsa, ha valaki cipőkanalat hord magánál, de szoros, kínosan-kényesen fényes bőrcipőit ennek használata nélkül aligha, vagy csak bajosan sikerült volna felvennie. Gyerekkorom legélénkebb emléke is ehhez a cipőkanálhoz köthető. Egy téli reggelen, mikor az ágy szélén ülve a cipőjét húzta, félálomban figyeltem őt az ágyból. Láttam megvillanni a cipőkanalat, majd döbbenten vettem észre édesapám arcán a legördülő könnycseppeket. Szólni sem tudtam, annyira meglepett, hogy fájdalmas lehet az eszköz használata. Hiszen mi másért könnyezett volna, ha nem emiatt? – gyermekként ez nyilvánvaló volt.

Egy órával később azonban kiderült, hogy tévedtem. Édesapám a vonatra igyekezett, ami elvitte tőlem messze-messze… Soha többé nem tért vissza hozzám.

***

Eddig olvasd, ha nem akarsz kiábrándulni, illetve ha nincs szükséged a történet hátterére.

Köszönöm, hogy megtisztelsz érdeklődéseddel. Aki olvasta Esterházy Péter Harmonia Caelestisét, annak nyilvánvaló, hogy hatással volt rám – nem meglepő, mert zseniális és mulattató. Én kevésbé, de azt hiszem ez egyelőre természetes állapot. (Jelenleg mulattatni nem is célom.)
A leírtakban vannak motívumok, melyek valósak, de a történetet ebben a formában csak kialvatlanságom szülte (legnyilvánvalóbb bizonyítéka, hogy apámat nem ismerem, sosem találkoztam vele).

• Tisztában vagyok azzal, hogy vannak ugyanilyen, vagy ennél jobb teljesítményű gépek ennél sokkal olcsóbban.
• Régóta ismert számomra a Hackintosh, mint lehetséges megoldás ahhoz, hogy OS X-et használjunk “bármilyen” gépen.
• Oké, hogy ez egy mac, de annyira azért nem vagyok csillámf*szláma, hogy nyilvánvaló marhaságokat is bekajáljak a “vassal” kapcsolatban.

Nem csak pusztán a gépnek örülök, meg nem csak annak, hogy ez egy mac, hanem ami talán ennél sokkal fontosabb, hogy képes voltam összegyűjteni ennyi pénzt. Megvenni önerőből azt, amire nagyon vágytam már régóta. Gyűjthettem volna felhúzható katicára, grafittömbre, esetleg aranyrögre, mert ha ezek a tök értelmetlen dolgok tennének boldoggá, akkor nem állok ellen és nem veszek a felhúzható katica helyett felhúzható éticsigát.

Nem szeretem, amikor akarva-akaratlan elrontják a kedvemet… mert én igenis örülök, hogy sikerült megvenni a gépet, csinálhat bárki bármit.
Akinek nem inge, arról letépem.

Aztán mióta aktívan rajzolok és dolgozom a gépen (többnyire e kettő ugyanazt jelenti), azóta ismét elkezdett fájni a fogam egy macre állítólagos könnyű kezelhetősége és vitathatatlan szépsége miatt (talán nem hördül fel ezen senki, ha azt mondom, nekem – aki kreatív munkát is végez – fontos az operációs rendszer, illetve maga a gép dizájnja is). Persze ekkor már komolyabban ráálltam a projektre, hogy akkor én most venni fogok egy macet.

Eladni semmit sem akartam, meg igazából nem is tudom, mennyi mindenemtől kellett volna megszabadulnom ahhoz, hogy egy ilyen gépet ki tudjak fizetni belőle. Ami viszont nagy szerencse (is), hogy 2011 munka szempontjából egy viszonylag jó évnek könyvelhető el, mert végülis úgy alakult, hogy december elején már a kezembe vehettem a vadiúj MacBook Pro gépemet, ami 13,3″-es, 2.3 GHz, i5-ös dual-core procival, 8 giga rammal.

Fontos volt az is, hogy sokáig bírja az akksi meg hogy ne legyen nagyon nehéz, ugyanakkor stabil, strapabíró anyagból készüljön, de mégse legyen olyan batár, hogy hülyén mutasson a kezemben (igen, mint mondtam, a külső megjelenése is számít nekem) – alapvetően ezek az igényeim is teljesültek a többi egyértelmű, s mindenki által fontosnak tartott igényeken kívül, mint pl. gyorsaság, könnyen kezelhetőség.

Ja, ha már a könnyen kezelhetőségnél tartunk: sosem gondoltam volna, de néhány nap használat után sokkal inkább kézreáll az os x, mint tizensok év után a windows. Számomra összehasonlíthatatlan a kettő… persze mindkettő ad valamilyen életérzést, de amit az osx nyújt, az sokkal inkább közelebb áll hozzám. Ja, és ami remek: hihetetlenül érződik, hogy az oprendszer és a vas egymáshoz lett teremtve. Baromi sokat számít ez.

Hosszú oldalakat képes lennék megtölteni az első tapasztalatokkal, mert elképesztően kézreálló, kényelmes, gyors és szép gép ez. Hihetetlen minőségbeli váltás, abszolút megérte az árát. Most már értem a maceseket, hogy miért is lelkesednek annyira…

Ami mondjuk nem jó, hogy az örömeimről és bánataimról jelenleg nem írhatok, mert mindegyik olyan téma amit nem dobnék így bele a közösbe. Hát, ennyi.

A tutorialban elkészített szemet lehet persze még szebbé tenni, de úgy gondolom, hogy azt már mindenki tegye a maga ízlése szerint. A bemutatott rajz egyébként összesen 6 kör megrajzolásából áll.

Bár létezik magyarítás a programhoz, az Inkscape-t szándékosan angolul használom. Jobb, ha az eredeti elnevezéseket jegyzi meg az ember, esetlegesen egy külföldi tutorial végigcsinálása esetén is hasznos lehet.

Alapvetően semmiféle “szabályt” nem követek, úgy rajzolok, ahogy nekem kényelmes, megszokott. Nem szoktam leírásokat olvasgatni, hogy melyik funkciót mire célszerű használni, szimplán csak rajzolok. Természetesen örömmel veszek mindenféle, tapasztalatokon alapuló hasznosságot, ha kommentben megosztjátok velem.

Ennyi bevezető után neki is kezdhetünk. Jó rajzolást, pajtik.

A Ctrl lenyomva tartásával rajzoljunk egy szabályos kört, fekete kitöltőszínnel, körvonal nélkül.

A kijelölt kört másoljuk, majd illesszük be ismét. Az egyik kört bluroljuk el, s állítsunk neki átlátszóságot. (10-es blurt és 30%-os átlátszóságot állítottam be, persze ez ízlés szerint változtatható.)
Bár a másik kör lesz a szem fehérje, mégis 5%-os szürkére színeztem, mert gépen nézve sokkal mutatósabb, mintha “világító” fehér lenne.

A két kört igazítsuk egymásra, a képen látható módon. (A tutorial további részében még elő fog fordulni, hogy ilyen módon egymásra kell igazítanunk köröket, ezt külön nem fogom emlegetni, úgyis látni fogjátok a képeken.)

Rajzoljunk még egy kört, ez legyen kisebb, mint az előző kettő. A kitöltőszín ennél ne egy szín legyen, hanem válasszuk a radial gradientet (2), s válasszunk két, egymáshoz jól passzoló színt, a képen ábrázolt módon.

A színes kört helyére igazítjuk. Most már csak 3 kört kell rajzolnunk, a képen láthatjátok, hogy egymáshoz viszonyítva kb. milyen méretűek legyenek.
A fekete körnél valójában 90%-os szürke színt választottam, sokkal kellemesebb monitoron nézve, mint a sima fekete.
A két kicsi körnél 5%-os szürke színt használtam, illetve kicsit elbluroltam őket. Enyhe áttetszőség is adható ennek a kettőnek, de ha épp elfelejtjük, az sem zavaró.

Most már csak az van hátra, hogy igazítsuk el a maradék köröket is. A két kicsi halványszürkét persze csak szemmértékre. Höhö.
És akkor figyeldoda, mert el is készültünk a szimpla szemmel, jéééj.

Használjátok egészséggel, s ha úgy érzitek, nyugodtan nyomjátok be a kész rajzotok linkjét kommentben ide.

Szerettem nézni, ahogy lábaink elmerülnek a zöldes vízben, a felszín közelében úszkáló apró halak között. Sosem tudtam megszokni, hogy annyira fehér a bőröd. Egyetlen nyáron sem barnultál le, csak az égszín szemeid alá pettyezett a nap néhány halvány szeplőt.

Bár valamennyire érezhető volt a parti fűzfák illata, a tenger illatát semmivel sem lehetett elnyomni – valójában akkor még nem tudtam, hogy a tengernek van illata, utólag mondta egy barátom, aki nem a víz mellett nőtt fel. Később aztán bevallotta azt is, hogy a tenger illatát én sem tudom semmivel lemosni magamról, hiába élek sok éve távol a parttól.

Néztük a tavon csónakázó párokat. Nem értettük, hogy mit szeretnek a lassú, több órás evezésben. Már barátságunk kezdetén megfogadtuk, hogy a zsebpénzünket félretesszük, s venni fogunk belőle egy motorcsónakot, s mi azzal járunk majd a tavon. Persze pirosat, mindenképpen, hiszen a piros járművek mindig gyorsabbak a többinél.

Mielőtt véget kellett vetnünk a mindennapos portyázásoknak, s nem kényszerültünk rá, hogy az árnyas, kerti asztaloknál délutánonként a leckénket körmöljük, hosszasan tervezgettük későbbi életünket. Te egy rövid, vörös hajú lányról meséltél, én pedig egy fiatal tengerészről, akit várok haza a gyerekekkel. Természetesnek vettük, hogy rokonok leszünk; egymás gyerekeinek keresztszülei. Természetesen a te fiad és az én lányom házasságot is kötnek, s mi pedig játszhatunk majd közös unokáinkkal.

Sosem vettük meg a csónakot. Tizenévesen viszont vettél egy motorbiciklit – sajnos, kéket. Mindenhová azzal jártunk, még iskolába is. Persze sokat piszkáltak minket, mert mindenki azt gondolta, hogy szerelmesek vagyunk egymásba. Egyedül nekem mondtad el, hogy az a másodikos, vörös hajú lány tetszik, akinek az apjáé volt az a kicsi ajándékbolt a könyvesbolttal szemben.
…

Az elejét és a végét nem terveztem különösebben megírni, de tulajdonképpen egy egész életet végigvezethetnék.
A leírtakból egyébként semmi sem történt meg, csak néha így beugranak ilyen furcsaságok. s nagy ritkán le is írom őket, bár az gyakoribb, hogy elfelejtem.

• gyorsabb ütemben őszülök
• terápiás állattá váltam többszörösen is
• ha már hárem, akkor jobb volna keletebbre élni
• egyedül álldogálok a sötétben, mezítláb és vacogva
• sikoltoznék, de már nem jön hang a torkomon

Mielőtt túlságosan elmerülök ebben, abba is hagyom a gondolatfoszlányok sorolását, hiszen ha nem tárhatom fel őket igazán, akkor nincs értelme ennek.
A fájdalom igazi gyökerét szeretném kitépni és a szikkadt földre hajítani, hogy lássátok, mi a bajom. Nem lehet és ez fog felőrölni lassan.
Újabban ritkán rinyálok ide valamit, de erre most nagyon szükségem volt már, bocsánat, hogy nem a kellemességeket vettem sorra. Idővel talán olyan postom is lesz.

Az erőszakos: kitalálja, hogy rajzoljak neki valamit, s ha egyértelműen nem koptatom le, akkor folyamatosan emlékeztet arra, hogy csináljak már neki valamit. Nem tudom egyébként, hogy milyen alapon.

Az ötletelős: mivel ő nem tud / nem akar / lusta rajzolni, ezért előáll egy halom ötlettel, hogy mi mindent rajzolhatnék. Mintha nem lennék tele saját ötletekkel. Időnként egyébként egészen jó dolgokat mond, de nyilván a saját fantáziám szülte cuccokat valósítom meg szívesebben.

A cserélgetős: kéri, rajzoljak neki valamit, cserébe kapok valami egyebet. Ez mondjuk időnként valóban járható út, de általában olyasmit ajánlanak, amire nincs szükségem / magam is meg tudom szerezni, előállítani.

A rajongó: aki szinte minden rajzomnak nagyon szokott örülni, s netszerte lájkolja, megosztja azokat. Ennek én mindig nagyon örülök, és köszönöm szépen, mert így egyre több emberhez sikerül eljutnia a grafikáimnak, szóval hajrá-hajrá drága fanok.

A megrendelő: leírja nekem mailban az elképzelését, majd kér tőlem árajánlatot. Néhány levélváltás, s a rajz elkészítéséhez szükséges idő után lebonyolítjuk az üzletet (gyk. ő kap rajz, én kap pénz). Ha te az utóbbiak oly szeretetteljes kis táborába tartozol és pont szükséged lenne egy illusztrációra, akkor itt írhatsz nekem.

(A fent leírt nem túl pozitív típusokkal való hasonlóságot ne érezzél, mert nem rólad szól. Ha meg mégis, akkor változtass és no offense, az én szívembe mindenki belefér ám.)

Az utóbbi hetekben – azt a néhány, alvós órácskát kivéve – minden időmet a könyvtárban töltöm; van nálunk könyvkötészet, s fejembe vettem, hogy elsajátítom a mesterséget.
Mindig közel állt hozzám a dolog, most végre beleáshatom magam rendesen. Épp a legjobb időben, mert mostanában voltak legtöbb helyen a szakdolgozat leadási határidők, ilyenkor pedig tonnaszámra hozzák hozzánk a nyomtatandó és bekötendő dolgozatokat.

Mivel manufaktúra vagyunk, ezért aztán minden apró praktikát el kell sajátítanom, nem dolgozik helyettünk gép. (Persze azért prés az van, meg biegelőgép¹ is, de többnyire kézzel biegelünk, úgy az igazi.)
Tehát a jelenlegi helyzet az, hogy nappal könyvtáros vagyok, éjjel könyvet kötök (meg például könyvborítót tervezek, névjegykártyát gyártok, meg ami éppen még jön).

Mondjuk annyiban jobb leszek Illyés Gyulánál – aki 20 évesen könyvkötésből élt – , hogy pakolok majd fel youtube-ra videókat. Illetve tervezem ezt, remélem, majd meg is valósul. Egyelőre el vagyok havazva – de nagyon élvezem.

[Kép forrása: Angela Sutton]