wildgica.hu » lent

Málnaízűen

wildgica — Mon, 06 Feb 2012 23:07:52 +0000

Sokadszorra is töröltem a begépelt sorokat. Nem tartottam kellően tartalmasnak őket. Mostanra rájöttem, hogy miért: mert gondolkoztam rajtuk. Inkább ideömlesztek egy levegővel mindent. Szavakat, képeket, sóhajokat, meg minden nyálat, ami kikívánkozik, mert másképp megfogalmazhatatlan, hiszen egyszerűen csak felemelő és földbe döngölő és sírni tudna tőle az ember és kacagna boldogan és érezné az illatát amikor a hajába túr és a szemek villanása, a mindent-értek-fénye ami látszik bennük és a mosolyok. A kimondott és kimondatlan szavak, amelyek nem is szavak, hanem érzések és ott ülnek olyan finom málnaízűen az ember nyelve hegyén és csak ízlelgeti sokáig, mielőtt kimondaná. Csók. Kéz, kezek. És megfeszülnek a hátizmok és hátravetett fejjel némán sóhajtunk és érezzük, hogy végtelen és örök és szétszaggat és sosem lesz már semmi sem a régi és nincs boldogság önmagunk nélkül. Kényszerzubbony.

Cipőkanál

wildgica — Thu, 02 Feb 2012 00:18:12 +0000

Édesapám pedáns ember volt. Zakóinak belső zsebét roppant műgonddal terveztette meg. Három részre osztott zsebébe tökéletesen illett a kicsi csontfésű, az ezüst cipőkanál, meg a nagyapjától örökölt, ütött-kopott – de figyelemre méltóan míves, cikornyás családi címerünkkel díszített – svájci zsebkés. Utóbbit előszeretettel mutogatta – igyekezett olyan helyzeteket teremteni, mikor szükséges volt az eszköz használata.

Talán furcsa, ha valaki cipőkanalat hord magánál, de szoros, kínosan-kényesen fényes bőrcipőit ennek használata nélkül aligha, vagy csak bajosan sikerült volna felvennie. Gyerekkorom legélénkebb emléke is ehhez a cipőkanálhoz köthető. Egy téli reggelen, mikor az ágy szélén ülve a cipőjét húzta, félálomban figyeltem őt az ágyból. Láttam megvillanni a cipőkanalat, majd döbbenten vettem észre édesapám arcán a legördülő könnycseppeket. Szólni sem tudtam, annyira meglepett, hogy fájdalmas lehet az eszköz használata. Hiszen mi másért könnyezett volna, ha nem emiatt? – gyermekként ez nyilvánvaló volt.

Egy órával később azonban kiderült, hogy tévedtem. Édesapám a vonatra igyekezett, ami elvitte tőlem messze-messze… Soha többé nem tért vissza hozzám.

***

Eddig olvasd, ha nem akarsz kiábrándulni, illetve ha nincs szükséged a történet hátterére.

Köszönöm, hogy megtisztelsz érdeklődéseddel. Aki olvasta Esterházy Péter Harmonia Caelestisét, annak nyilvánvaló, hogy hatással volt rám – nem meglepő, mert zseniális és mulattató. Én kevésbé, de azt hiszem ez egyelőre természetes állapot. (Jelenleg mulattatni nem is célom.)
A leírtakban vannak motívumok, melyek valósak, de a történetet ebben a formában csak kialvatlanságom szülte (legnyilvánvalóbb bizonyítéka, hogy apámat nem ismerem, sosem találkoztam vele).

A januári

wildgica — Sun, 29 Jan 2012 17:51:59 +0000

Nemrég Zentán jártam, nagyon jól éreztem magam, prezentáció alant.
Egyebet most nem tudok / nem akarok írni, mert csak rinyálni tudnék. Peace.

Pár napot

wildgica — Sun, 30 Oct 2011 20:42:58 +0000

Mostanában nem tudtam írni, mindig valami egyébbel foglaltam el magam, pl. kellett egy csomó névjegykártyát terveznem meg ilyesmik. Jelenleg pár napot itthon vagyok Szombathelyen, ami igencsak örvendetes, mert minden nap találkozom az itteni barátaimmal. Legszívesebben vissza sem mennék Kanizsára – de hát ezt úgyis tudjátok. Mondjuk a kollégáim miatt jó ott lenni, de nem sok egyéb pozitívumot tudnék mondani. No, de remélem idővel javul a helyzet – azaz hazakerülök, vagy pedig Bp-re. Tulajdonképpen mindkettő remek lenne. Csak ne Kanizsa…

Ami mondjuk nem jó, hogy az örömeimről és bánataimról jelenleg nem írhatok, mert mindegyik olyan téma amit nem dobnék így bele a közösbe. Hát, ennyi.

Bizonygat

wildgica — Thu, 25 Aug 2011 08:14:06 +0000

Előbbre jutás szempontjából szeretem a versenyt, ha egészséges a mértéke. Szeretem, ha megmutathatom, hogy jobb vagyok, mint a másik, s mindezt tehetem úgy, hogy közben senkit sem tiprok el. Csak szimplán arc vagyok és ennyi.
Magánéletben nem szeretem a versenyt. Nem akarom bizonygatni, hogy jobb vagyok, hogy jobban szeretek, boldogabbá teszek, s közben boldogabbá leszek, hogy jobb vagyok neki, mint más. Tudnom kell feladni, még ha úgy is érzem, hogy én vagyok / én lehetnék a jobb. Belefáradtam a bizonygatásba. A vesztés érzése elviselhető, a feladást viszont tanulnom kell.
Az ilyen szerelem nélkül tulajdonképpen még boldog is lehetnék.

Gyökere

wildgica — Wed, 24 Aug 2011 19:31:53 +0000

Fáj és bosszant, hogy nem beszélhetek azokról a dolgokról, amelyek igazán és mélyen és legbelül és töknagyon foglalkoztatnak. Annyira csak egy kis szeletet ismernek belőlem az emberek, de egyébként sokkal többet mutatnék meg magamból, de egyszerűen nem áll módomban. Lassan – az időnként megbotránkoztató – szókimondásom is megkopni látszik (bár talán közvetlen környezetem, kollégáim ezt cáfolnák – ebben reménykedem).
Keveset mondó félmondatokat idevethetek, olyanokat, mint például:

gyorsabb ütemben őszülök
terápiás állattá váltam többszörösen is
ha már hárem, akkor jobb volna keletebbre élni
egyedül álldogálok a sötétben, mezítláb és vacogva
sikoltoznék, de már nem jön hang a torkomon

Mielőtt túlságosan elmerülök ebben, abba is hagyom a gondolatfoszlányok sorolását, hiszen ha nem tárhatom fel őket igazán, akkor nincs értelme ennek.
A fájdalom igazi gyökerét szeretném kitépni és a szikkadt földre hajítani, hogy lássátok, mi a bajom. Nem lehet és ez fog felőrölni lassan.
Újabban ritkán rinyálok ide valamit, de erre most nagyon szükségem volt már, bocsánat, hogy nem a kellemességeket vettem sorra. Idővel talán olyan postom is lesz.

Magány

wildgica — Sun, 06 Feb 2011 14:16:19 +0000

Rengeteg barátom, ismerősöm nagyon magányos – ahogy ezt írják a neten. Baromira szét vagyunk szóródva Európában, sokunknak kell idegen országokban, városokban boldogulniuk. Vannak, akik szimplán elpanaszolják ezt X darab közösségi oldalon, vannak akik tüskéket növesztenek, s vannak, akik a kettő között tartanak valahol. Én azt hiszem, a megtüskésedett állapotban vagyok már. Persze előfordul, hogy itt-ott elsírom a bánatomat, de szerintem inkább munkáról, egyebekről írogatok, mint arról, hogy jaj de rosszul érzem magam (persze azért a blogom más tészta).
Mindig csodáltam azokat, akik például szívesen elmentek egyedül is sétálni – én erre képtelen lennék, de ahogy látom ezzel elég sok barátom van ugyanígy. Valahogy át kell az ember agyát programozni egyedüllét üzemmódba. Nekem ez 1 év alatt sajnos nem sikerült. Egyáltalán jó-e, ha az ember átáll fejben? Annak nem az lesz a következménye, hogy nem talál majd társat? Illetve, hogy egy idő után nem is akar társat?
Erről meg az jut eszembe, hogy mennyire utálom, amikor valaki azt vonja le velem kapcsolatban egy beszélgetés után, hogy aha, akkor te még keresed a társadat… Hát keresi a fene, dehogy keresem. Ha keresném, akkor már minden bizonnyal találtam volna. Nem tudok keresni, meg nem is akarok, mert félek, hogy nem elég erősek a tüskéim, aztán csak sérülök. Persze egyedül lenni meg rossz, legyen szó arról, hogy nincs társunk, vagy arról, hogy a legtöbb barátunk messze él tőlünk… az viszont biztos, hogy csak azért nem érdemes összejönni senkivel, hogy úgy érezzük, van valakink, mert az csak rövid időre orvosság, s hamar belátható, hogy nem valódi gyógyír. Igen, ezeket a dolgokat szerintem nyugodtan leírhatjuk, kimondhatjuk, sokunknak ez a problémája.

Béklyóként húzom

wildgica — Fri, 24 Dec 2010 01:41:44 +0000

Vidámnak kellene lennem, hiszen másfél hetet itthon tölthetek, Szombathelyen… csak vannak olyan dolgok, amelyeket cipelnem kell mindenhová, amelyek elől nem lehet más városba menni (menekülni), hiszen béklyóként húzom magam után. Lehetnek ilyenek például az érzéseink. Szeretet, szerelem, gyűlölet, fájdalom, megannyi erős érzés, amit sokszor leráznánk magunkról – teszünk is kísérleteket erre – , persze hamar rájövünk, hogy ez lehetetlen.
Sokan azt gondolják, hogy mennyire remek vagyok és szabad, mert be merem vállalni, hogy akár egyedül elköltözöm egy idegen városba, hogy aztán ott találjam meg a helyem, vagy ha valaki azt mondaná, hogy az elkövetkezendő napokban járjuk be autóval Európát, akkor azonnal venném a kabátomat. Ebben nincs semmi nagyszerű. Hiába vannak barátaim, mégis, legbelül végtelenül magányos vagyok, s igazából teljesen lényegtelen, hogy merre sodor az élet; legyen az a Dunántúl, esetleg Kambodzsa – nem ez számít. Sehol sincs helyem, mert belül háborúk dúlnak. Amint meg tudok békélni önmagammal, azonnal le tudok telepedni; addig viszont folyamatos utazás az életem… s ha néha egy helyben vagyok, akkor a gondolataim repítenek távoli tájakra. Képzeletem szülte utazások sokaságáról tudnék útikönyveket írni. Itt kell félbehagynom ezt a bejegyzést, mert ha folytatom, azt hiszem órákig tudnám írni – holott teljesen értelmetlen volna. Inkább boldog karácsonyt kívánok, bár valószínűleg ez nem túl hagyományos, elfogadott és kellemes mód erre; viszont jelenleg ilyen vagyok, s nem is akarok másnak látszani.

Elhagyatott ház

wildgica — Tue, 21 Dec 2010 00:17:28 +0000

Az ablakomból – amely tulajdonképpen egy egész, hosszú falat elfoglal – egy közeli kisváros látható. Szokatlan, hogy ma hajnalban teljesen sötét, még a máskor halványan derengő közvilágítás sem látszik.
Sajnos így, hogy felnézek, magamat látom az ablak üvegén. Van, hogy kedvelem a látványt (hiszen régi ismerős…), de az utóbbi hónapokban nem fordult elő ilyen. El akarom felejteni a látványomat… pontosabban nem is a sajátomat, hanem azt a valakit, aki most is visszanéz rám – hiszen az nem én vagyok. Az a másik ott szemben keserű, őszülő, cserepes szájú, sajog mindene kívül s belül. Olyan, mint egy kiégett, elhagyatott ház. Szemei, mint a koromfeketén ásító üvegtelen ablakok. Mállik a még megmaradt vakolat, az ember maga magát morzsolja, mikor fájdalom éri. Van, aki ilyenkor tudatosan önpusztít, van aki nem szándékosan, de mindez a lényegen nem változtat – mindannyian mállunk.
Szeretném, ha ismét felderengene a közvilágítás a kisvárosban. Eltüntetné az üvegről bámuló idegent.

Leves

wildgica — Fri, 10 Dec 2010 02:20:55 +0000

Levet ereszt a lelkem. Minden hajnalban hagyni kell fél órát, hogy kifolyjon. Vannak ilyen időszakok, mikor a sok életigenlés és a leszmégholnap magamra hagy (érdekes, hogy mindig egyszerre távoznak). Ilyenkor csak állok itt, kifordított zsebekkel, sarkig kitárt, megfeketedett lélekkel, és bámulok ki a hatodikról, bele a sötétségbe.
Mindenki pontosan tudja, hogy milyen az, amikor az ember úgy érzi, már sosem lesz vidám, boldog. Amikor csak a takaró alatt feküdne összegömbölyödve, s hagyná, hadd csordogáljon a könnye.
A könny tulajdonképpen lelkünk üzemanyaga. Ahogy kifolyik, rövid ideig érezzük is a lélek melegét, amit magával hozott.
Nem írom tovább, mert most ennek sem látom értelmét. Jelenleg semminek… Inkább bámulom a sötétséget, hátha egyszer csak felbukkan a távolban az életigenlés és a leszmégholnap (rendszerint külön-külön térnek vissza hozzám).

A férfi, aki ketrecben lakott

wildgica — Wed, 27 Oct 2010 23:17:29 +0000

Régen ismertem egy férfit, aki egy ketrecben lakott. Egyszerű, szürke története volt. Reggelente a felesége kiengedte, a ketrec lakója pedig felöltötte szürke öltönyét és szürke mosolyát, majd elindult, hogy szürke munkáját elvégezze. Éjjel-nappal képes volt dolgozni csak azért, hogy minél kevesebb időt kelljen a ketrecében töltenie – pedig otthonát tulajdonképpen luxusketrecnek is nevezhetnénk (már ha rabságban lehet komfortról beszélni), hiszen mindene megvolt, amire csak vágyott. Ugyanakkor fontos megjegyeznünk, hogy talán már nem is voltak igazi vágyai, mert belepte őket a vastag, szürke reménytelenség.

Mikor utoljára láttam, épp be volt zárva. Leültem hát a ketrec tövébe, s úgy beszélgettünk. Mindig nehéz volt szóra bírni, s mikor beszélt, csak szürke szavak egymásutánja bukott ki belőle. Unottan hallgattam egy darabig, aztán egyszer csak felkaptam a fejem, mert egy halvány színfoltot vettem észre mondandójában – megismert egy másik szürke, ketrecben lakó lényt: lányt. Végre ismét voltak tervei, vágyai – színes, ketrecmentes világot álmodott. Mert álmodni, már-már remélt.
Munkába menet szöktek meg a lánnyal. Talán sosem jöttek rá, hogy két szürkéből sosem lesz színkavalkád – ha így van, akkor boldogok együtt. Azóta nem hallottam róla.

Olyan még nem volt…

wildgica — Fri, 27 Aug 2010 10:22:21 +0000

…hogy kihagytam volna egyetlen hónapot is a postolásban. Szóval most sem.
Értelmes bejegyzés meg majd lesz, csak mostanában nagyon le vagyok halva. Vagymi. Köszi a figyelmet.

Egy hónap

wildgica — Sun, 14 Mar 2010 21:32:41 +0000

Utoljára egy hónappal ezelőtt írtam bejegyzést. Azt hiszem, ilyen hosszú szünetet még sosem tartottam a blogolásban (és a továbbiakban nem is szeretnék). Hallgatásom oka leginkább az, hogy rengeteg dolgom van, próbálok beletanulni az infobrókerségbe.
Meg aztán van valami, amit így 2 héttel, a történtek után is nagyon nehezen tudok leírni, mivel alig néhány embernek említettem csak eddig. Jó, nem írok még 4 körmondatot, inkább bele a közepébe: február utolsó napján zember szakított velem. Az ok, amiért ezt csak néhány embernek említettem az, hogy nem szeretném, ha mindenki kérdezősködne és sajnálgatna (szeretném, ha ezeket a továbbiakban sem tennétek). Tény, hogy szerelmes vagyok, de ahogy zember szokta mondani sok dologra: majd elmúlik. – Ebben reménykedem… Rengeteg dolgot tudnék írni arról, hogy milyen volt az elmúlt 2 hetem, hogy milyennek tartom az egyedülállóságot (óvodás korom óta nem voltam szingli) – néhány évvel ezelőtt még biztosan meg is osztottam volna az ezzel kapcsolatos gondolataimat, de most már nem érzem ennek szükségét, sem azt, hogy helyes dolog lenne ennyire nyilvánosan megtenni ezt. És akkor most lapozzunk is!
Néhány nappal ezelőtt sikerült valamelyest helyrebillennem lelkileg, mivel a Magyar Információbrókerek Egyesületének titkára lettem. Remélem, hogy megfelelően… izé, a megfelelő az kevés, inkább JÓL tudom majd végezni az ezzel kapcsolatos feladataimat. Szokás szerint lelkes vagyok.
Mielőtt mélyebben beleásnám magam a titkári feladataimba, előtte meg kell írnom a szakdolgozataimat, van rá egészen pontosan 1 hónapom. (Ne, ne tartsa fel a kezét, aki ezt már olvasta tőlem…)
Szóval zajlik az élet, eléggé vegyesen, én meg majd igyekszem gyakrabban írni.

Csendes

wildgica — Mon, 08 Feb 2010 00:40:31 +0000

Januárban siratófalat csináltam a blogomból, talán ez az oka annak, hogy februárban miért nem volt még kedvem erre járni. Igazából semmi sem lett jobb azóta (elképzelhető, hogy egy sőt…-öt is ide kellene szúrnom). Persze vannak az életemben nagyon jó dolgok is, csak most azokból van kevesebb. Az a kevéske meg olyan, amit nem osztanék meg nyilvánosan… sőt, talán senkivel sem osztanék meg, legyen bármilyen személyes beszélgetésről is szó. Befordultam, s annak ellenére, hogy sok helyre írok sok mindent, szinte semmit sem osztok meg magamról/magamból igazán. Ha meg mégis, akkor ritkán és keveset. Elcsendesedtem (még ha a felületes szemlélők ezt nem is látják).

Egy jó szerető

wildgica — Mon, 11 Jan 2010 09:31:37 +0000

Robog velem a vonat, a fejemben kattognak a kerekek. (Bekattantam. Hah!) Az emberi kapcsolatokon gondolkozom… hmm, azért ez így túl nagy falat lenne – egyszerűen csak a szerelmi viszonyokon méláztam el. Viszonyok, iszonyok. Mennyire hasonló ez a két szó, s milyen jól kifejezik a kapcsolatban töltött idő múlását. Azt gondoltam, hogy szeretem, ha múlik az idő. Vagy inkább zajlik. Azt hiszem, már nem kedvelem ezt a megállíthatatlan, megváltoztathatatlan tulajdonságát. Ha valamit elhibázunk a múltban, azt később talán ki sem javíthatjuk már (vagy csak szörnyen nehezen) – ekkor kopog be a kétségbeesés.

Kétségbeejtően kétségbe tudnak esni a szerelmesek, ha valamiben hibáznak, ha a másiknak valamiért nem tudnak tökéletesen megfelelni… vagy csak egyszerűen megfelelni, „jónak lenni”. Sok nő arcán láttam már ezt a fajta kétségbeesést (ösztönösen oldalra pillantottam, a vonatablak üvegéből egy ijedt kölyök néz vissza rám).
Hallgattam már sok történetet, s kérték tanácsomat reményvesztett szerelmes nők. Olykor szükségünk van arra, hogy egy barátunkkal megosszuk ami fáj. Magas sarú cipők, könnyű ruhák, feketekávé kesernyés íze (mely szinte különválaszthatatlan az édeskés parfümillattól), könnyes szemek, szavakba öntött gondolatok – ilyenek (is) vagyunk, mi nők. Persze makacsul tudunk csorbát köszörülni, terveket szőni, fogadkozni, korrigálni kimondatlanul is – csak valamiért úgy nehezebb. Persze a büszkeségünk gyakran nem engedi, hogy kimondjuk amit érzünk. (Utóbbi mondatom kapcsán kitérhetnék a férfiakra is, de az ő működésükről írjon inkább egy keménykalapos, öltönyös, középkorú, kifogástalan úriember – őt képzeltem magam elé e művelet végrehajtásához.)

Megértés. Értetlenkedés. Értetlenség. Meg-nem-értés. Megértetlenség. Becézem, majd felaggatom kapcsolatom idővonalára a szavakat. Néha szeretném kiüríteni a fejemet, kicsit bedobozolni a nehéz, fájó gondolatokat. Borzasztó zavarosan írok, rendet kellene raknom a fejemben is, nevet adnom, majd felcímkéznem a problémáimat – bár ettől a művelettől ugyanolyan fájók, s megoldatlanok maradnának, mint eddig.

Kint rohan a táj, s az ablak tükréből kitartóan bámul rám az ijedt kölyök. Lerázhatatlan, vigasztalhatatlan. Vigasztalan. Nem esik jól az írás sem, keserű ízt érzek tőle a számban. Inkább olvasok, hiszen egy jó könyv jótékony ködbe burkolja a fájó gondolatokat – kétségek közt vergődő, reményvesztett szerelmesek, olvassatok! Ezen az úton már ki sem pillantok a vonat ablakán. Nem érdekel az ijedt kölyök bámulása, sem a rohanó táj. Csak a könyv és én, más nem számít. A kellemes könyv, mint egy jó szerető – mikor kell, megkapjuk, ha elég volt belőle félretehetjük, s mikor ismét vágyunk rá, újra előkerül. Sosem kérdez, sosem vádol, csak a tenyerünkbe simul némán. Végig is simítok a gerincén, kinyitom, s beletemetkezem…

Feszül

wildgica — Fri, 08 Jan 2010 01:55:17 +0000

Sírok, hogy a csontjaim repednek bele. A sírás kitisztítja a tekintetemet. Ha sírás közben tükörbe nézek, sokkal inkább önmagamat látom, mint mikor kacagva fésülöm a piros hajamat előtte. Belefésülöm. Nincs is átmenet, csak az a vékony, hideg lap, amit ha kicsit erősebben nyomunk meg öt ujjunkkal, érezzük, ahogy feszül, s hirtelen átbucskázunk a tükör másik oldalára. Ami itt rossz, ott talán jó lehet. Át kellene költöznöm, s minden bizonnyal boldog lennék.

Gyűlik

wildgica — Mon, 24 Aug 2009 23:27:52 +0000

Az imént még azt gondoltam, hogy lesz kedvem és erőm kifejteni az utóbbi néhány nap tapasztalatait. Tulajdonképpen sok jóban és valamennyi rosszban is volt részem, most csak a legutóbbi rosszról szeretnék röviden megemlékezni.
Hihetetlenül zavar az, ha valaki nem közli időben, ha problémája van velem. Értem én, hogy vannak olyan típusú emberek, akikben csak gyűlik-gyűlik a feszültség, aztán egyszer csak kirobban és rázúdítják arra, aki miatt ez a sok méreg felhalmozódott bennük. Ettől több szinten vagyok rosszul. Egyrészt ez folyamatosan mérgezi az adott emberi kapcsolatot, másrészt pedig egészen egyszerűen nem sportszerű a másik féllel szemben, akinek tulajdonképpen fogalma sincs arról, hogy valamit rosszul csinál. Ami meg a legborzasztóbb, hogy általában akkor robban ki a dolog, amikor az ember a legkevésbé sem számít rá, illetve amikor eleve van valami problémája – hja, a baj az csőstül jön, nem véletlenül mondogatják annyit ezt a közhelyet. Függöny.

Személyes adatok védelme – válasz

wildgica — Fri, 03 Jul 2009 23:08:04 +0000

Jó pont a csigacsapatnak, hogy ilyen hamar válaszoltak – szűkszavúan ugyan, de a lényegre megkaptam a választ.

Tisztelt Levélíró!

A küldött és fogadott levelek – természetesen – törlődnek.

CsCs

Még egy mailt dobtam nekik, ha már ott ül az ügyeletes kocka a gép előtt.

Tisztelt Csigacsapat.hu!

Köszönöm a gyors választ! Még az a kérdésem, hogy az adatlapom az miért “öröklődik”? Hiszen más személy a virtuális állatok tulajdonosa…

Köszönettel

Igazából ez a kérdés már nem annyira fontos, ha valaki szintén nálunk tanul ugyanazon a szakpáron, mint én, ugyanaz a hobbija és külsőre is hasonlít rám, akkor használja egészséggel az adatlapomat. Vagy kapja be.

Személyes adatok védelme

wildgica — Fri, 03 Jul 2009 21:57:39 +0000

Tisztelt Csigacsapat.hu!

A következő problémával fordulok Önökhöz: Az rendben van, hogy ha néhány napig nem látogatom a virtuális állatkáimat, akkor örökbe fogadhatók lesznek – amint látom, meg is történt mindhárom állatom örökbefogadása, de az adatlapom, amin az én személyes adataim vannak, azok miért “öröklődnek” tovább az új gazdához? További kérdésem pedig az, hogy a csigacsapat.hu oldalról küldött személyes SMS-eim, illetve telefonszámok is hozzáférhetőek maradtak az új tulajdonosoknak…???

Mielőbbi válaszukat várom!

Üdvözlettel:

Tudom, hogy hihetetlenül idiótán fogalmaztam meg ezt a mailt, de momentán olyan szinten vagyok ideges, mint talán még sosem… Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit írnak vissza erre… aludni nem biztos, hogy tudok, míg nem kapom meg a válaszukat…

Életcél?

wildgica — Tue, 16 Jun 2009 00:53:20 +0000

- Neked az komolyan életcél, hogy KÖNYVTÁROS legyél…?
- Igen.

Ehhez itt nem kell egyebet hozzátennem. Mindenesetre így négy év után is meglepnek az ehhez hasonló párbeszédek. Vagy én értékelem túl a szakmát vagy sokaknak még mindig nincs fogalmuk arról, hogy mit is kezd magával egy könyvtáros a munkahelyén… utóbbi még mindig a mi hibánk. Huhh, de el tudok kedvetlenedni…
Könyvtáros szeretnék lenni – még akkor is, ha majd nem tudok Audit venni a fizetésemből, maximum egy velem egykorút. (Azt most hagyjuk, hogy egyáltalán nem szeretnék jogosítványt, mert zsigerből utálom az autózást, inkább bicaj, séta, tömegközlekedés.) Ciki, hogy nem zavar az, hogy esetleg teljesen átlagos keresettel, átlagos lakással, ~~átlagos hitelekkel~~ éljek majd? Átlagos gyerekeket szeretnék, átlagos iskolákkal, átlagos játszótereket, átlagos mindent. Átlagos akarok lenni – annak az elérése is sok munkámba kerül majd. Nem szeretnék gazdag lenni, egyáltalán nem vonz a pénz. Ha nincsen nem zavar, ha van, nem dob fel, mert nem foglalkozom a létével. Ilyen is van, hát jó éjszakát.