Fiú

Gyerek még… ami tizenhuszon valahány éves korig tulajdonképpen természetes és teljesen normális állapot.

A probléma azzal van, amikor bár lenne módja elszakadni anyuci szoknyája mellől, ő mégsem teszi azt, kényelmi szempontok miatt. A tipikus anyuci pici fia, aki a nőben is az anyját keresi.

Ezzel a típussal sokáig nem lehet bírni, mert olyan, mintha a szülei lennénk. Persze vannak olyan nők, akik szívesen gondoskodnak a fiúról, de fura, ha egy nem érett személyiséggel éljük le az életünket, s őt tekintjük társnak – mert tulajdonképpen a fiú az nem is lehet igazi társ. A fiú az szó szerint fiú, hiába nemzőképes és negyvenéves és veszi el a nőt feleségül, meg egyebek. A fiúnak mindig az anyukája lesz az, akire leginkább hallgat, akinek útmutatásaira feltétlenül szüksége van.
Általában az ilyen fiút nevelő anyák azok, akik a legnehezebben tudják elviselni fiúk választottját, tökmindegy milyen a csemetéjük által kiválasztott nő.

Pasi

Fiúként kezdi, ahogy az ellenkező nem minden tagja, azonban valahol, valamikor “félrenevelődik”.

A pasi szent meggyőződése, hogy minden élethelyzetben erősnek kell lennie, sosem szabad sírnia, meg semmiféle érzését sem kimutatnia. Ez nagyon káros, mérgezi a kapcsolatokat. Nem csak a pár-, de a “szimpla” emberi kapcsolatokat is. Nehéz velük megértetni, hogy ez így nincsen rendjén, mert a dolgokat szükséges megbeszélni, mert hát néma gyereknek az anyja sem látja a fától az erdőt, ahogy azt a mondás is tartja, ugye.

Rengeteg munka, mire sikerül ráébreszteni, hogy sokkal jobban fogja érezni magát, és lényegesen kevesebb konfliktusa lesz másokkal, ha kimutatja az érzéseit.

Mondjuk ez sok nőnek sem könnyű, de a férfiakba sokszor a szüleik tudatosan ezt nevelik bele. Hiszen hányszor elmondják a fiúnak gyerekkorában, hogy sírni csak a lányok szoktak… Ez és az ehhez hasonló gondolatok pedig generációkon át “öröklődnek”.

Férfi

Képes kimutatni az érzéseit, ugyanolyan természetes módon tud sírni a párja karjaiban, mint ahogy egy nő is teszi. Ez nem a gyengeség, hanem a férfiasság egyik jele.

Szívesen megosztja problémáit a barátaival, társával. Fontos számára, hogy a problémáknak megtalálja a megnyugtató megoldását is – ehhez nem szégyell segítséget kérni másoktól. Mindemellett önállóan képes döntseket hozni, nem fél a felelősségvállalástól, s előre gondol a lehetséges következményekre is.

Nem esik kétségbe, illetve nem sértődik meg akkor, ha esetleg kritizálják, sőt igyekszik hasznára fordítani az építő jellegű megjegyzéseket. Ha esetleg zavarná ennek kapcsán valami, akkor lásd feljebb, őszintén el tudja mondani a problémáját.

Nem különösebben foglalkoztatja, hogy pl. munkatársa, barátja, ügyfele, üzlettársa férfi-e vagy nő, mindenkivel ugyanolyan természetességgel bánik.

A férfiakat csak a pasik tartják langyinak meg cikinek, mert milyen már, hogy bőg a marhája, mint valami csaj… A férfiak meg? Hmm… nos, nem is vesznek tudomást igazán a pasik létezéséről. (Már csak azért sem, mert a férfiak esetében gyakori, hogy leginkább nő barátaik vannak.)

***

A legjellemzőbb természetesen az, hogy valakit nem tudunk igazán egyik helyre sem sorolni, mert vegyesen megvan benne ez is, az is, de azért szerintem mindenki közelít valamelyik felé. Azt gondolom, hogy a cél – jó esetben – a férfivá érés kell, hogy legyen.

Mindhárom típusról rengeteget lehetne írni, mert azért ennél sokkal árnyaltabb a helyzet, én csak egy kis ízelítőt kívántam adni a gondolataimból. Mondjuk aki beloccsant az arcába egy kávét velem valahol, annak örömmel fejtegetem tovább, ha igényli. (Meg ugye mindjárt adná is magát a következő téma: lány, csaj, nő… ) Függöny.

[Képek forrása: FreeDigitalPhotos]

Egyetlen dolog van, ami jelenleg bosszantó, s az egyedül éléshez kapcsolódik. Miért van az, hogy a férfiak azt gondolják, hogy egy nő, aki egyedül él, s akinek nem látnak az oldalán nap mint nap egy fazont, az automatikusan levadászandó, hiszen hát védtelen, és – ó, borzalom! – szörnyen magányos is? Oké, természetesen nem szeretnék általánosítani, mert nem minden férfi gondolkodik így – szerencsére. Illetve: a férfi nem gondolkodik így egyáltalán. A pasik szokása ez inkább.¹

Engem rendszeresen betalálnak az ilyenek, mert sajnos nem értik és nem érzik, hogy az egyedüllét nem azonos a magánnyal. Az egyedüllét jó dolog, mindenkinek szüksége van rá (kinek hosszabb, kinek rövidebb ideig). A magány meg az, amibe akkor kerülünk, ha elhagyjuk magunkat, s vélt sebeinket nyalogatva sajnálkozunk összekuporodva, hogy rettenetes nekünk. Nem, nem az. Aki nem tudja magát lefoglalni egyedül is, azzal szerintem problémák vannak. Lehet pajtásokkal találkozni, kollégákkal elmenni kávézni, leülni és kockulni (ha épp ahhoz van az embernek kedve / arra van lehetősége), stb.

No, talán ezen a ponton kellene ezt a postot abbahagynom. Életem legcsajosabb bejegyzése lett ez, azt hiszem. Rendszert mondjuk nem csinálok belőle, de ezt most nagyon jó volt kiírnom magamból (egyébként minden nap írok naplót, nem is rövidet – csak épp nem teszem fel a netre).
Összefoglalva azt kell mondanom, hogy – bár vannak itt-ott problémáim a jelenlegi életem bizonyos részeivel, de – összességében boldog vagyok. Bár talán nem is boldogságnak nevezném, inkább az elégedett a megfelelő szó… és talán a békés is. Végül pedig szeretném a lányoknak, csajoknak és nőknek üzenni, hogy ne féljetek egyedül lenni, mert akkor is egész emberek vagytok, ha nincs társatok. Ha csak úgy tudtok teljes ember lenni, ha van mellettetek valaki, akkor sokkal jobb, ha nincs senkitek. Magunkat érdemes előbb helyretenni, s utána kapcsolatba kezdeni, mert akkor rengeteg konfliktustól megkíméljük magunkat és a másikat is – szerintem.
Önvizsgálat, önismeret, önmegvalósítás. Aki bekommenteli, hogy önkielégítés, azt kimoderálom, mint a szél. Puszi.

Hervay Gizella: Levél helyett

Milyen gyönyörű: szólni lehet, és kiszámíthatatlan, hogy mit válaszolnak. És megtörténhetik: társra is találhatunk, csak meg kell tanulnunk az ő egyetlen, soha meg nem ismételhető nyelvét. Csak meg kell ismernünk, a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljutva oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem, és megszólítani.

Megtalálni azt a szót, amit ő keresett, de nem talált, amire szüksége van, hogy a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljusson végre oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem. Felesleges és nevetséges olyan szavakat dobálni felé, amelyeket mi szeretünk, ezzel csak megütjük, hiszen én, ha azt mondom: tej, nagy diófát látok, a lomb közt kis égdarabok, a fa alatt kerti asztal, pohárban tej, tündöklik a tej, a táj. De lehet, hogy ő arra emlékezik, hogy nem kapott tejet, nem volt, és az anyja messze volt, és megütöd a szóval. De ha megtalálod neki azt a szót, amit keres! Társad lesz és válaszol, és válaszában felfénylik az elveszett szó, ami gyermekkorod zsebéből valamikor nyomtalanul kigurult.

Ha megtalálnám! Sose merném többet kimondani a szót: szeretlek! Csak azt mondanám: vonat, mert talán állomás mellett lakott, és évein át-átzakatolt a vonat, félelmet hozott és sóvárgást távoli tájak felé. Vagy azt mondanám: cigaretta, mert kidobta a vonatablakon át a csomag cigarettát, mikor tisztuló tüdővel robogott a szerelem felé.

Csak rá kell figyelni, a mozdulataira: karjával most olyan ívet ír le, amilyet csak az tud, aki egész lényével mozdul vagy szól, semmi más nem válasz neki, csak az, ha te is egész valóddal felé fordulsz.

A szájad mellett egy ránc emlékezik, és a szemedben olyan látható a szégyen, hogy elfordul és cigarettára gyújt. Fájdalmaiddal soha el nem érheted, arcodon a fájdalom nyomai, és hangodat érdessé teszi a visszafojtott sírás. El kell hagynod emlékeidet is, mert történelem előtti korból valók, mikor még nem tudott emberhez szólni az ember, csak ütött. Csupa kék-zöld folt az arcom, nem szóltak hozzám, csak ütöttek, s nekem most szólnom kell, meg kell találnom azokat a szavakat, amelyekre neki van szüksége. Hiába mondom a magam szavait, nem figyel oda. Kikapcsolja a telefont.

De hiszen volt egy mozdulata, feléd fordult, mint aki egész lényével mozdul, felé fordultál, mint aki egész lényével válaszol, megölelt, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel, megölelted, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel. Mégis csak ennyit mondtam: szeretlek.

[Forrás: szepi.hu]

Kétségbeejtően kétségbe tudnak esni a szerelmesek, ha valamiben hibáznak, ha a másiknak valamiért nem tudnak tökéletesen megfelelni… vagy csak egyszerűen megfelelni, „jónak lenni”. Sok nő arcán láttam már ezt a fajta kétségbeesést (ösztönösen oldalra pillantottam, a vonatablak üvegéből egy ijedt kölyök néz vissza rám).
Hallgattam már sok történetet, s kérték tanácsomat reményvesztett szerelmes nők. Olykor szükségünk van arra, hogy egy barátunkkal megosszuk ami fáj. Magas sarú cipők, könnyű ruhák, feketekávé kesernyés íze (mely szinte különválaszthatatlan az édeskés parfümillattól), könnyes szemek, szavakba öntött gondolatok – ilyenek (is) vagyunk, mi nők. Persze makacsul tudunk csorbát köszörülni, terveket szőni, fogadkozni, korrigálni kimondatlanul is – csak valamiért úgy nehezebb. Persze a büszkeségünk gyakran nem engedi, hogy kimondjuk amit érzünk. (Utóbbi mondatom kapcsán kitérhetnék a férfiakra is, de az ő működésükről írjon inkább egy keménykalapos, öltönyös, középkorú, kifogástalan úriember – őt képzeltem magam elé e művelet végrehajtásához.)

Megértés. Értetlenkedés. Értetlenség. Meg-nem-értés. Megértetlenség. Becézem, majd felaggatom kapcsolatom idővonalára a szavakat. Néha szeretném kiüríteni a fejemet, kicsit bedobozolni a nehéz, fájó gondolatokat. Borzasztó zavarosan írok, rendet kellene raknom a fejemben is, nevet adnom, majd felcímkéznem a problémáimat – bár ettől a művelettől ugyanolyan fájók, s megoldatlanok maradnának, mint eddig.

Kint rohan a táj, s az ablak tükréből kitartóan bámul rám az ijedt kölyök. Lerázhatatlan, vigasztalhatatlan. Vigasztalan. Nem esik jól az írás sem, keserű ízt érzek tőle a számban. Inkább olvasok, hiszen egy jó könyv jótékony ködbe burkolja a fájó gondolatokat – kétségek közt vergődő, reményvesztett szerelmesek, olvassatok! Ezen az úton már ki sem pillantok a vonat ablakán. Nem érdekel az ijedt kölyök bámulása, sem a rohanó táj. Csak a könyv és én, más nem számít. A kellemes könyv, mint egy jó szerető – mikor kell, megkapjuk, ha elég volt belőle félretehetjük, s mikor ismét vágyunk rá, újra előkerül. Sosem kérdez, sosem vádol, csak a tenyerünkbe simul némán. Végig is simítok a gerincén, kinyitom, s beletemetkezem…

Egyébként most valami kilencvenes évek elejéről származó zene üvölt a fülembe és próbálok gondolkodni, meg nyomatni a határidős dolgaimat. Kár, hogy megint insomniás vagyok, egész éjjel álmatlanul, zember jobb vállát szétfetrengve.

Feljegyzés magamnak: Csak akkor szeretnék gyereket, ha lesz neki igazi, gondoskodó apukája is. Én úgysem tudom, hogy milyen ez, jó volna, ha legalább a csemetéim megtapasztalhatnák.

25 dkg liszt, 10 dkg cukor 15 dkg vaj 2 dl tejszín, 2 tojás 1 tábla étcsokoládé, 1 tábla tejcsokoládé, 1 tábla fehércsokoládé 1 teáskanál vaníliakivonat 2 teáskanál sütőpor, só

A lisztet összekeverjük sütőporral és nagyon kevés sóval.
A tojásokat habosra keverjük a vajjal és a cukorral, és vaníliaaromával ízesítjük. Hozzáadjuk a lisztes egyveleget és a tejszínt, majd az egészet lazán összedolgozzuk.
a tésztába beleforgatjuk az apró darabkákra tört csokoládékat.
A sütőt előmelegítjük 190 °C-ra, a muffinformákat előkészítjük: papírral kibéleljük.
A kész tésztát formákba kanalazzuk: mindegyik formát 1/2-ig töltjük meg. 20-25 percig sütjük, majd hagyjuk langyosra hűlni.

Hát, én ezt a receptet követtem a sütésnél. Csokinak Boci(ka)t választottam, hát állati finom lett. Szépen fel is púposodott, minden okés… már csak az a baj, hogy túl forró volt a sütő (vagy túl rossz), ezért mindegyiknek (24 db) megégett a teteje meg a talpa. Azt leszámítva, hogy az imént említett döccenő miatt a nagyobb kulináris gyönyör érdekében a közepüket kell kirágni, csodálatosan sikerült.

]]> http://wildgica.hu/2008/03/muffinsuto/feed/ 20 http://wildgica.hu/2008/02/szurke-sutivel/ http://wildgica.hu/2008/02/szurke-sutivel/#comments Sat, 23 Feb 2008 20:47:54 +0000 wildgica http://henrietta.klog.hu/2008/02/23/szurke-sutivel/ Tegnap hivatalosan is beállt nálam az agyhalál. 1 óra alvás után mentem a helyi gyaksuliba hospitálni. Az első két órán félő volt, hogy horkolva lefordulok a székről, de aztán a harmadik órában (amikor is nem volt informatika) lementünk a büfébe és bedobtam két olyan méregerős kávét, hogy menten be is könnyeztem tőle. Nah, de mivel hittem az erejében, ezért hatott is – így vészeltem át a délelőttöt. Délutánra be volt ütemezve egy könyvtárostanár továbbképzés – kipipálva, bár még akad egy-két utómunkálatom. Csak mert ugye tök rendes vagyok. Egy összebalhézás az ismerősökkel/barátokkal mondjuk nem volt tervbe véve, de szerencsére már ezt is magam mögött tudhatom. Azóta helyre állt a lelki békém és úgy tűnik, hogy a másik kettőé is.

Ma meg voltunk mindenfelé vásárolni, muffinsütőt azt elfelejtettem venni, viszont kihisztiztem magamnak egy picinyke wilson focilabdát. Azt mondjuk nem tudom, hogy mire használom majd, de asszem’ ez mindegy is. Nah, de ha már nem tudok frissen sült muffinokat postolni, akkor álljon itt a múlt szombati, muffinfalós – rssolvasós képem, ni:

Nah, hát ha eddig eljutottál, akkor nincs más hátra, töltsd le a Google SketchUp-ot, innen »

Nah, én meg festhetem lámpafény mellett a hajamat, mert itt bambáskodtam modelleztem, és közben tökre sötét lett. (Csak hogy legyen valami csajos cucc is a bejegyzésemben… )

1. Al Pacino – Mert zabálnivaló.
2. Robert De Niro – Mert tetszetős a fejszerkezete.
3. Chazz Palminteri – Mert hamisítatlan bronxi gengszter.
4. Severus Snape (Perselus Piton) [Alan Rickman] – Mert titokzatos.
5. Michael J. Fox – Mert picike és kisfiús.

Különösebb kommentár nélkül, azaz futottak még: Aragorn [Vigo Mortensen], Bruce Willis, Jim Carrey, Jeff Bridges.

Top 5 színésznőt is szerettem volna írni, de ahhoz most nincs erőm, mert azt sokkal nehezebb eldönteni. Egyébként pedig a képkeresgélés kapcsán botlottam a következő blogba: Pamela Anderson’s Diary. Mondjuk azt nem is sejtettem, hogy rá van szorulva a Google hirdetésekből befolyó pénzre. (Ott van a blog alján a reklám.)

Természetesen továbbra is tartom a véleményemet, miszerint Pitonként néz ki a legkellemesebben… hát, mindenképpen előnyösebb neki a fekete paróka(?), mint a szőkésbarna, festett haj.

Update: Na, de nem akarom ám bántani én ezt az embert. Itt egy videó, ezen mondjuk tényleg vannak jó pillanatai, ahol tökre tetszik:

Valami keleti fickó azt mondta, hogy neki bizony csak egy felesége van, mert többet nem tud eltartani (egyre van elég pénze). Hát nem tudom, hogy milyenek ott a nők, de szerintem sok nyugati pasi egyet sem tud eltartani. Mondjuk azért azt sejtem, hogy az ottani csajok nem kifejezetten a gyémántgyűrűkre vannak ráállva… (Talán teveguanóból készült hamutál a trendi…)