Egyetlen dolog van, ami jelenleg bosszantó, s az egyedül éléshez kapcsolódik. Miért van az, hogy a férfiak azt gondolják, hogy egy nő, aki egyedül él, s akinek nem látnak az oldalán nap mint nap egy fazont, az automatikusan levadászandó, hiszen hát védtelen, és – ó, borzalom! – szörnyen magányos is? Oké, természetesen nem szeretnék általánosítani, mert nem minden férfi gondolkodik így – szerencsére. Illetve: a férfi nem gondolkodik így egyáltalán. A pasik szokása ez inkább.¹

Engem rendszeresen betalálnak az ilyenek, mert sajnos nem értik és nem érzik, hogy az egyedüllét nem azonos a magánnyal. Az egyedüllét jó dolog, mindenkinek szüksége van rá (kinek hosszabb, kinek rövidebb ideig). A magány meg az, amibe akkor kerülünk, ha elhagyjuk magunkat, s vélt sebeinket nyalogatva sajnálkozunk összekuporodva, hogy rettenetes nekünk. Nem, nem az. Aki nem tudja magát lefoglalni egyedül is, azzal szerintem problémák vannak. Lehet pajtásokkal találkozni, kollégákkal elmenni kávézni, leülni és kockulni (ha épp ahhoz van az embernek kedve / arra van lehetősége), stb.

No, talán ezen a ponton kellene ezt a postot abbahagynom. Életem legcsajosabb bejegyzése lett ez, azt hiszem. Rendszert mondjuk nem csinálok belőle, de ezt most nagyon jó volt kiírnom magamból (egyébként minden nap írok naplót, nem is rövidet – csak épp nem teszem fel a netre).
Összefoglalva azt kell mondanom, hogy – bár vannak itt-ott problémáim a jelenlegi életem bizonyos részeivel, de – összességében boldog vagyok. Bár talán nem is boldogságnak nevezném, inkább az elégedett a megfelelő szó… és talán a békés is. Végül pedig szeretném a lányoknak, csajoknak és nőknek üzenni, hogy ne féljetek egyedül lenni, mert akkor is egész emberek vagytok, ha nincs társatok. Ha csak úgy tudtok teljes ember lenni, ha van mellettetek valaki, akkor sokkal jobb, ha nincs senkitek. Magunkat érdemes előbb helyretenni, s utána kapcsolatba kezdeni, mert akkor rengeteg konfliktustól megkíméljük magunkat és a másikat is – szerintem.
Önvizsgálat, önismeret, önmegvalósítás. Aki bekommenteli, hogy önkielégítés, azt kimoderálom, mint a szél. Puszi.

Leginkább akkor fognánk menekülőre a dolgot, mikor olyat érzünk, amiről azt gondoljuk, nem helyes, vagy számunkra káros. Ekkor gondolatainkat más mederbe terelnénk, de persze ezt tartósan nem lehet. Erre talán legkézenfekvőbb, s legtöbbünk által átélt példa a reménytelen szerelem. Ebben az esetben önmagunk védelmének érdekében menekülünk. Senki sem vágyik a lelki sérülésre, ezért inkább a lehető legtöbbféleképpen megpróbálja elkerülni azt. A hosszan tartó reménytelenség tartós károsodást okozhat gondolatainkban, lelkünkben.¹ Időnként átmenetileg meg is nyomorodunk, de ha kellően erősek vagyunk, akkor ismét megtanulunk járni; embere válogatja.

Már évekkel ezelőtt megfogalmazódott bennem a gondolat, de mostanában ismét felerősödött – ha tehetném, soha többé nem kommunikálnék szavakkal (olyan sok egyéb módon lehet). Nekem jobb, ha nem formálom szavakká a gondolataimat, hiszen olyan ez, mint amikor az ember először próbál korongozni… a mester keze alatt szépen siklik az agyag, gömbölyödik-keskenyedik a váza, aztán amikor sorra kerülünk, csak egy kacska masszát produkálunk a kecses váza helyett. Gondolataim torz masszaként bukkannak elő a kimondott szavakkal. Bár tehetném, hogy többé ne szólaljak meg…!

FOLYTASSÁTOK, kíváncsi vagyok, együtt mit tudunk kihozni ebből. Lehet mindenféle hosszú leírás, vagy csak egy pár mondatos folytatás, amit még tovább lehet fűzni. Lehet eléje írni, meg utána is. Folytathatjátok akár egymás írásait is. Játsszunk egy kicsit együtt.

[a fotó Adrian Samson munkája]

Hervay Gizella: Levél helyett

Milyen gyönyörű: szólni lehet, és kiszámíthatatlan, hogy mit válaszolnak. És megtörténhetik: társra is találhatunk, csak meg kell tanulnunk az ő egyetlen, soha meg nem ismételhető nyelvét. Csak meg kell ismernünk, a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljutva oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem, és megszólítani.

Megtalálni azt a szót, amit ő keresett, de nem talált, amire szüksége van, hogy a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljusson végre oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem. Felesleges és nevetséges olyan szavakat dobálni felé, amelyeket mi szeretünk, ezzel csak megütjük, hiszen én, ha azt mondom: tej, nagy diófát látok, a lomb közt kis égdarabok, a fa alatt kerti asztal, pohárban tej, tündöklik a tej, a táj. De lehet, hogy ő arra emlékezik, hogy nem kapott tejet, nem volt, és az anyja messze volt, és megütöd a szóval. De ha megtalálod neki azt a szót, amit keres! Társad lesz és válaszol, és válaszában felfénylik az elveszett szó, ami gyermekkorod zsebéből valamikor nyomtalanul kigurult.

Ha megtalálnám! Sose merném többet kimondani a szót: szeretlek! Csak azt mondanám: vonat, mert talán állomás mellett lakott, és évein át-átzakatolt a vonat, félelmet hozott és sóvárgást távoli tájak felé. Vagy azt mondanám: cigaretta, mert kidobta a vonatablakon át a csomag cigarettát, mikor tisztuló tüdővel robogott a szerelem felé.

Csak rá kell figyelni, a mozdulataira: karjával most olyan ívet ír le, amilyet csak az tud, aki egész lényével mozdul vagy szól, semmi más nem válasz neki, csak az, ha te is egész valóddal felé fordulsz.

A szájad mellett egy ránc emlékezik, és a szemedben olyan látható a szégyen, hogy elfordul és cigarettára gyújt. Fájdalmaiddal soha el nem érheted, arcodon a fájdalom nyomai, és hangodat érdessé teszi a visszafojtott sírás. El kell hagynod emlékeidet is, mert történelem előtti korból valók, mikor még nem tudott emberhez szólni az ember, csak ütött. Csupa kék-zöld folt az arcom, nem szóltak hozzám, csak ütöttek, s nekem most szólnom kell, meg kell találnom azokat a szavakat, amelyekre neki van szüksége. Hiába mondom a magam szavait, nem figyel oda. Kikapcsolja a telefont.

De hiszen volt egy mozdulata, feléd fordult, mint aki egész lényével mozdul, felé fordultál, mint aki egész lényével válaszol, megölelt, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel, megölelted, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel. Mégis csak ennyit mondtam: szeretlek.

[Forrás: szepi.hu]

Kétségbeejtően kétségbe tudnak esni a szerelmesek, ha valamiben hibáznak, ha a másiknak valamiért nem tudnak tökéletesen megfelelni… vagy csak egyszerűen megfelelni, „jónak lenni”. Sok nő arcán láttam már ezt a fajta kétségbeesést (ösztönösen oldalra pillantottam, a vonatablak üvegéből egy ijedt kölyök néz vissza rám).
Hallgattam már sok történetet, s kérték tanácsomat reményvesztett szerelmes nők. Olykor szükségünk van arra, hogy egy barátunkkal megosszuk ami fáj. Magas sarú cipők, könnyű ruhák, feketekávé kesernyés íze (mely szinte különválaszthatatlan az édeskés parfümillattól), könnyes szemek, szavakba öntött gondolatok – ilyenek (is) vagyunk, mi nők. Persze makacsul tudunk csorbát köszörülni, terveket szőni, fogadkozni, korrigálni kimondatlanul is – csak valamiért úgy nehezebb. Persze a büszkeségünk gyakran nem engedi, hogy kimondjuk amit érzünk. (Utóbbi mondatom kapcsán kitérhetnék a férfiakra is, de az ő működésükről írjon inkább egy keménykalapos, öltönyös, középkorú, kifogástalan úriember – őt képzeltem magam elé e művelet végrehajtásához.)

Megértés. Értetlenkedés. Értetlenség. Meg-nem-értés. Megértetlenség. Becézem, majd felaggatom kapcsolatom idővonalára a szavakat. Néha szeretném kiüríteni a fejemet, kicsit bedobozolni a nehéz, fájó gondolatokat. Borzasztó zavarosan írok, rendet kellene raknom a fejemben is, nevet adnom, majd felcímkéznem a problémáimat – bár ettől a művelettől ugyanolyan fájók, s megoldatlanok maradnának, mint eddig.

Kint rohan a táj, s az ablak tükréből kitartóan bámul rám az ijedt kölyök. Lerázhatatlan, vigasztalhatatlan. Vigasztalan. Nem esik jól az írás sem, keserű ízt érzek tőle a számban. Inkább olvasok, hiszen egy jó könyv jótékony ködbe burkolja a fájó gondolatokat – kétségek közt vergődő, reményvesztett szerelmesek, olvassatok! Ezen az úton már ki sem pillantok a vonat ablakán. Nem érdekel az ijedt kölyök bámulása, sem a rohanó táj. Csak a könyv és én, más nem számít. A kellemes könyv, mint egy jó szerető – mikor kell, megkapjuk, ha elég volt belőle félretehetjük, s mikor ismét vágyunk rá, újra előkerül. Sosem kérdez, sosem vádol, csak a tenyerünkbe simul némán. Végig is simítok a gerincén, kinyitom, s beletemetkezem…

Jól érzem magam attól, ha:

• látom, hogy a környezetemben élők boldogok
• ha sok, kellemes ember vesz körül
• ha saját akaratomból magányos lehetek
• ha tehetek valami jót – például megetethetek egy kóbor állatot
• ha állhatok egy mezőn és érezhetem, hogy a mindenségben milyen végtelenül apró vagyok
• ha hangosan sírhatok, mint egy kisgyerek – legyen az öröm, vagy éppen bánat miatt
• ha olyan, akit szeretek, a bőröm alá bújik, s édes teherként egész nap magammal cipelhetem¹
• ha valami újat tanulhatok
• ha egy jót beszélgethetek
• ha mások önmagukról mesélnek nekem
• ha annyi dolgom van, hogy szinte lehetetlen időt szakítanom mindenre
• ha hullámzik a hangulatom
• ha a betege lehetek egy-egy mélyebb(?) gondolatomnak
• ha bármit kimondhatok, ami eszembe jut, méghozzá úgy, hogy nem kell gondolkodom a megfogalmazáson

Szeretnék:

• hosszú sétákat tenni, miközben elbeszélgetek egy olyan emberrel, aki nagyon közel áll a szívemhez… illetve benne van
• hatalmas, kék bálnákat látni
• kapni egy igazi, cserepes amarilliszt, mert – bár kölyökkorom óta a kedvenc virágom – még sosem kaptam²
• családot, minimum három gyerekkel
• anyát és apát – sok, nálam idősebb emberben is gyakran őket keresem
• független lenni a pénztől – egyszerűen nem akarom, hogy létezzen, hiszen annyira nevetségesen felesleges
• sírni, mikor ezeket a sorokat írom – furcsamód szeretek sírni, gyakori, hogy pozitív dolog miatt teszem
• megtanulni hegedülni és zongorázni, vagy legalább zongorabillentyűvé válni³
• egy hatalmas szőlőskertet, hogy elkészíthessem a magam borát, s megajándékozhassam vele a barátaimat⁴
• a fülhallgató apró résein beszivárogni, miközben Beethovent hallgatok
• tangózni egy ezüsthajú, csodálatos férfival
• úgy élni, hogy ne ismerjem az időt, s a napokat
• szeretettel, s a lehető legtökéletesebben elvégezni minden feladatomat
• kabátzsebben megtalált, sokszor mosott, régi levél lenni – sok kellemes emléket rejtve

Ezekre a kérdésekre a lehetséges válaszok száma végtelen. Azt hiszem, ebben hasonlítunk mi, emberek az Univerzumra.

• Papírfecnikre jegyzetelek a fejemben, és most már akkora a káosz, hogy nem találom meg, amit keresek. Ideje rendet tennem.
• Mikor a tudományok egy ismeretlen területére érkezem – óh, milyen gyakran – mindig hatalmas lendülettel vetem bele magam annak megismerésébe. Mihelyst valami akadályba ütközöm, úgy érzem, én vagyok a világ legostobább embere.
• Egyre inkább hasonlítok a nagyapámra. Nemcsak tükörbe, de magamba nézve is rengetegszer látom őt. Most fáj igazán, hogy nincs többé, mikor igazán tudnám értékelni. A legcsodálatosabb ember volt, akit valaha ismertem.
• Rájöttem, hogy éjszakai magányosságom színe a bordó. Eddig még sosem jutott eszembe, de azt hiszem, minden egyes érzésemnek saját színe van. (Nem tudom az okát, de erről most Babits két sora jutott eszembe: “Bús donna barna balkonon / mereng a bíbor alkonyon.”)
• Bármilyen apró öröm ér, mostanában szinte bármitől el tudom magam sírni. Nevetve.

Rengeteg megosztani valóm van még, de azokat mind hosszabban szeretném kifejteni – bár, talán ezeket is, alkalomadtán¹.

• Igazából miért nem szereted magad? – Blogbejegyzéshez érkezett hozzászólás egyik mondata olyantól, aki azt hiszem nem ismer személyesen.
• Nincs mit várnom a válasszal, örülök döntésednek, amivel együtt csak „vért és verítéket ígérhetek”. – Egyik álmom megvalósulása, azaz válasz egy – úgy érzem – sorsdöntő mailomra.
• Melletted a pasik a gyengébb nem. – Egyik barátnőm megállapítása egy (engem és férfi ismerősömet ábrázoló) fotó megnézése után.
• Olyan furcsa, hogy az ajtókon van kilincs. – 7 évnyi börtönbüntetésből való szabadulása utáni legelső napon mondta idős útitársam, a vonaton.

Különböző gondolatok, különböző emberektől – mégis olyanok, amiket nem fogok elfelejteni egyhamar.

Közben eszembe jutott, hogy van nálam néhány szál cigaretta (egy pár nappal korábbi, kellemes beszélgetés egészségtelen emlékeként). Mivel nem vagyok rendszeres dohányos, így nem is volt nálam tűz – kénytelen voltam hát a mögöttünk ülő férfitól kérni, mindkét alkalommal. Ősz, copfos, ötvenes, mielőtt megszólítottam volna, rácsodálkoztam a kezeire – fiatal, törékeny művészkezek. Hihetetlen kontraszt volt, ahogy agg, barázdált arcához emelte vele a cigarettát. (Mint amikor a barokk templom mellé építenek egy csupa üveg, modern épületet.) Mikor másodszor kértem tőle tüzet már mosolyogtam – kottát írt éppen.

…

A lánnyal beszélgetve hamar kiderült, hogy sokban közös az érdeklődésünk, így szinte elrepült a három, vonaton töltött óra. Végül telefonszám és e-mail cím cserével búcsúztunk el egymástól, majd mindketten leszálltunk, s mentünk a magunk útján.

***

Csak egy napra mentem Szombathelyre, így ezeket a sorokat már nyolc órakor írom, a Budapest felé zakatoló vonaton. Mikor leültem a dohányzóba, egyszer csak egy ismerős, barna, kord zakót vettem észre, amint viselője épp egy kellemes helyet keresett (persze nem a jegye alapján). Mikor megfordult, már mosolyogtam rá – az ötvenes zeneszerző volt. (Mindig ilyennek képzeltem egy mai Beethovent.) Mielőtt a közelben helyet foglalt, megkérdezte, hogy van-e tüzem. Igennel feleltem (függetlenül attól, hogy se tüzem, se cigarettám nem volt).

Még csak néhány perce utaztunk, mikor egy szintén ötvenes (vagy talán hatvanas évei elején járó), külseje alapján csekély bizalmat ébresztő, szakállas férfi felkelt addigi ülőhelyéről és a jegyét vizsgálgatva végül leült velem szemben, maga mellé téve nagy, elnyűtt nejlonszatyrát. Közölte, hogy megtalálta a helyét, merthogy neki arra az ülésre szól. Nyugtáztam, majd szemüveget vett elő és elkezdett rejtvényt fejteni. Sokat nem is szólt, csak mikor látta, hogy zenét hallgatok. Megkérdezte, hogy szalagról szól-e, mondtam neki, hogy egy kicsi, digitális lejátszóm van, amiben már semmiféle szalag nem férne el. “Hát, bizony, sokat változott a technika 7 év alatt, míg be voltam zárva. Akkor már a videók sem működnek, ugye?” … “És jó zenét hallgat?” … “Nahát, gratulálok, Karády Katalin nekem is az egyik kedvencem.” … Sokat nem is beszélgettünk ezután, mígnem elővett egy műanyag poharat, narancslevet, majd egy kis üveg, bontatlan vodkát. Töltött a poharába mindkét italból, majd a vodkát kicsit felém billentve megkérdezte, hogy kérek-e. Nem kértem, de körülbelül három másodperc múlva meg is gondoltam magam – “Tudja mit? Mégis csak kérek.” – majd a kevéske teámba loccsantott egy emberes adaggal.
Most csendesen iszogatunk, ő rejtvényt fejt és cigarettázik, én pedig zenét hallgatok – “…kis cigaretta te hidd nekem el, hogy engem is csak égve dobtak el…”

***

Időközben megérkeztem, ezeket a sorokat már a kedvenc fotelembe gömbölyödve (halkan dorombolva) írom.

Az utazás utolsó fél órájában útitársamnak megeredt a nyelve (mondta is, hogy a kevéske ital is sok volt neki) – mesélt az életéről, könyvekről, végül arról is, hogy miért zárták be (a börtön szó egyikünk szájából sem hangzott el). Szerette a benti könyvtárat, rengeteget olvasott – igazán kellemes társaságnak bizonyult, érdekes volt hallgatni. 7 év után végre hazaért; várja a családja – feleség, gyerekek, unokák.

…

Leszálltam, intettem a mobilon beszélő Beethovennek, aki mosolyogva intett vissza, majd teli szívvel suhantam egészen idáig, a kicsi, elnyűtt fotelembe, hogy megoszthassam veletek, miképp utazom, mikor nyitott vagyok a világ felé.