Összes bejegyzés bréinsztorm kategóriában

Mivel elég friss, mai élményeimet osztom most meg veletek, ezért lehet, hogy kicsit csapongó és kusza lesz a történet, de igyekszem átadni az érzéseimet és a tapasztalataimat a délutánomról.

Ma két kedves ismerősömmel ebédelni mentem. Egyikük Henrik, kisgyerekként elvesztette a látását. Az étteremnek sajnos az utcafronti helyiségei nem voltak nyitva, így szépen lesétáltunk a meredek és szűk csigalépcsőn az alagsorba. Számomra egészen hihetetlen volt a látvány, amint Henrik, fehér botjával a kezében magabiztosan lesétált az étterembe. Korábban egyébként már tapasztaltam, hogy gyakorlatilag gyorsabban lépcsőzik mint én, aki végig bámulhatom, hogy hová lépek, szóval a csigalépcső sem okozott számára semmiféle nehézséget.
Sajnos még nem voltam annyira bátor, hogy már az ebédemet bekötött szemmel fogyasszam el — feltehetően ruhacsere lett volna a vége. Ebéd után viszont belefoghattunk a tapasztalatszerzésbe. Henrik hozott papírt, egy Braille táblát és hozzá való nyomókát.

A képen a Braille tábla és a nyomóka látható használat közben

Pillanatok alatt leírta a nevünket, aztán mi is kipróbálhattuk, nyilván egy halom értelmetlen karaktersort sikerült produkálni. Nagyon megtetszett egyébként a dolog, így elhatároztam, hogy megtanulom az írást. Mivel kínában természetesen mindent gyártanak, így rendelek is magamnak egy táblát, aztán kezdődhet a gyakorlás. A vakok, akárcsak a látó emberek balról jobbra olvasnak, de mivel a papír kidomborodó részeit kell érezniük, ezért ha úgy tetszik a lap hátoldalára, jobbról balra haladva a betűkkel bökdösik bele a szöveget.
Arról egyelőre nincs elképzelésem, hogy ilyen finoman pöttyözött betűket hogyan tudok majd tapintás segítségével elolvasni, de haladjuk csak szép sorjában, egyelőre tanuljam meg az ábécét… :)
Ami azonnal eszembe jutott, hogy hát szépen végignézegetem és memorizálom az ábécét, de azt gondolom, az csalás volna, úgyhogy szépen kitalálom, hogyan lehetne a kezem számára is elfogadható méretű, lehetőleg jó nagy betűket készíteni, majd azokról letapogatva tanulni — jó eséllyel ezt sötétben, vagy bekötött szemmel kell majd csinálom, máskülönben nem bírnám ki, hogy ne használjam a látásomat hozzá.

Az étteremben fizettünk, ami szintén izgalmas dolog volt. Te megbíznál egy idegenben, hogy akkor most a húszezrest vagy az ezrest választja ki a pénztárcádból? Naná, hogy nem. Állati jó megoldás a Pénzfelismerő app, ami egy halom ország valutájáról azonnal megmondja, hogy milyen címletű, amint a telefonod kameráját fölé tartod.

Apropó, ha már a bekötött szemről elmélkedtem feljebb… hatalmas élményben volt részem! Henrik hozott magával egy plusz fehér botot, hogy egy kicsit átélhessem, milyen egy vak ember számára az utcai közlekedés.

A képen Henrik és én vagyunk, indulás előtt

Tudtam, hogy ez is része lesz a mai napunknak, de míg el nem jött a pillanat, nem igazán aggódtam miatta. Rendkívül ijesztő dolog, amikor valósággá válik, hogy te mostantól akkor tényleg nem hagyatkozhatsz a látásodra, csupán egy fehér bot van a segítségedre abban, hogy egy elképesztően hangos és veszélyes világban boldogulj. Annyi könnyítést kaptam, hogy egy olyan utcán kezdtük el útunkat, amelynek szinte teljes hosszában van vakok számára eligazodást segítő útburkolat. Jóllehet a városban ez az egyetlen ilyen utca. Ennek segítségével tudtam azonosítani, hogy egyenesen haladok-e, illeve hogy mikor érek átkelőhöz — ha esetleg az autók zaja nem volna elég. Könnyítés volt még az első egy-két áthaladás alkalmával, hogy Henriknek van egy kicsi eszköze, amely meg tudja csipogtatni a közlekedési lámpákat (nyilván azokat, amelyek az eszközre fel lettek készítve), s amint azok zöldre váltanak és akkor is ráküldünk egy jelzést, akkor a lámpa hangosan bemondja, hogy melyik utcán haladhatunk át. Később természetesen a fülemre kellett hagyatkoznom, illetve felismerni a különböző közlekedési helyzeteket, például hogy mikor és honnan jöhet autó, így mikor a legbiztonságosabb lelépnem a padkáról, stb.

Kipróbálhattam, hogy milyen néhány lépcsőfokon fel és le menni, illetve azt is, hogy amikor az útburkolat nincs “felokosítva”, akkor hogyan lehet betájolni magunkat. Természetesen a házfalak voltak ebben nagy segítségemre, de volt olyan eset is, mikor az útpadkához közel haladva, ahhoz viszonyulva haladtam.
Egyszer volt valami hangosabb zaj az utcán, attól nagyon megijedtem. Visszagondolva erre az élményre, nem tudom másképp megfogalmazni: ha látunk, akkor a körülöttünk lévő zaj sokkal halkabb. Csodálatos érzékszerveink vannak, mert azután néhány perccel, hogy átmenetileg megszűnt a látásom, máris beerősített a hallásom, sőt a szaglásom is. Hát még a tapintás…! A fehér bot rövid időn belül olyan volt, mintha a kezem meghosszabbítása lenne, szó szerint mintha a földet séta közben végig tapogattam volna.

Egy esetben sajnos egy látó ember nem volt túl kedves… mivel jó nagy lendülettel jött felém a kopogós cipőjében, így megálltam inkább, kicsit talán összébb is húztam magam. Sajnos a házfal mellett haladt el, ami nekem a támpont volt, ráadásul Henrik elmondása szerint majdnem el is sodort engem. Elég ijesztő volt átélni. Azt azért nem rónám fel neki, hogy a házfal mellett haladt, mivel nekünk látóknak jó eséllyel eszünkbe sem jutna, hogy az a tájékozódási pontja a vak embereknek. Most, hogy tudjátok ezt az infót, kérlek figyeljetek erre, mert eléggé para, mikor valaki a kis biztonságot nyújtó “bázisotok” közepébe trollkodik és ott suhan el. (El sem merem képzelni, milyen lehet, ha egy kerékpáros teszi ugyanezt.)

Egy alkalommal aztán Henrik megragadta a könyökömet és átsuhant velem egy kis füves területen… és akkor bumm, már fogalmam sem volt, hogy hol a csudában lehetek. Előtte pár perccel még szinte tű pontosan meg tudtam mondani. Ennyi, 1-2 méter kellett csak ahhoz, hogy teljes mértékben elveszítsem a fonalat. Körülbelül 10 percet bolyongtam a vezetésével, mire végül megkegyelmezett, és egy olyan területen sétáltunk keresztül amelyről feltételezte, hogy tudom merre lehet. És valóban, újra kitisztult előttem a belső térkép.

Oh, és ha már 10 percet saccoltam az imént… fogalmam sincs, hogy összesen mennyi időt töltöttünk a sétával. 30 percet? 50 percet? Talán másfél órát? Az idő és a távolság is rendkívül hosszúvá vált, amint a látásomra nem hagyatkozhattam. A látó emberek el sem tudják képzelni, hogy egy-egy utcaszakasz milyen döbbenetesen hosszú tud lenni… bár feltételezem, az idő és a távolság normalizálódik, az ember könnyebben tud saccolni, ha már jobban hozzászokott ehhez a helyzethez.
Amint a sétát befejeztük, az első mondatom az volt Henrik felé, hogy: Nem te vagy vak, hanem mi, látó emberek. Ezt mostantól egyébként alapvetésnek tartom. Mintha a Marson jártam volna felfedezőúton… gyakorlatilag nem is ismerjük az utcákat, ha csak látjuk. Túl van értékelve ez a látás dolog rendesen. Csodálatos ajándék, hogy láthatunk, viszont minden más érzékszervünk lényegesen eltompul általa.

Este elmentünk sütizni, és közben figyeltem a cukrászdában dolgozó lányok reakcióját, ahogyan tettem egyébként délben az étteremben ugyanezt a felszolgáló fiúval kapcsolatosan is. Senki sem tud természetesen viselkedni, bár ez tulajdonképpen érthető, mert a városban eddig kevés vak emberrel találkoztam, tehát esélyes, hogy ők is hasonlóképp lehetnek ezzel. Míg a felszolgáló srác kicsit meg volt szeppenve, addig a cukrászdás lányok arcán mintha valami fura, rejtett ellenséges vonásokat láttam volna. Utóbbin eléggé meghökkentem, aztán elgondolkodtam, vajon miért lehet ez. Jobb ötlet híján arra jutottam, hogy talán azért, mert rengeteg olyan vak ember van, akik sajnos nem szimplán a látásukat vesztették el, hanem egyéb, például agyi sérülésük is van. Mikor az emberek esetleg ilyet feltételeznek valakiről, akkor sokan hajlamosak talán még inkább visszahúzódni a kis kagylóhéjukba és a segítés, megismerés helyett a könnyebb, számukra biztonságosabb utat választják. Szerintem ne tegyétek, mert eléggé égő, ha ennyire sem tudtok kilépni a komfortzónátokból arra a néhány percre. Henrik szerencsés, mert ő “csak” nem lát. Számomra nagyon szokatlan volt, hogy így nyilvánuljanak meg felém, ahogy a cukrászdában tették — ugyanakkor hozzá kell tennem, hogy korrektek voltak… viszont én láttam az arcukat is. Feltételezem, hogy a vak emberek is érzik, ha valaki ilyen “furcsa”, de lehet, hogy ehhez is hozzá lehet szokni…? Hm, hát nem hiszem. Talán ami könnyebben megvalósítható, ha az ember vakként kénytelenből szimplán ignorálja az ilyen helyzeteket.

Azt hiszem, hogy ezt a bejegyzést akár még oldalakon keresztül képes lennék folytatni, de egyelőre a legfrissebb élményeket szerettem volna megosztani veletek, aztán ha jobban elmélyülnek bennem a dolgok, akár még szívesen blogolnék tovább a témában.
Összességében ez egy nagyszerű és érdekes élmény volt, hogy belenézhettem egy számomra eddig ismeretlen világba, ez úton is köszönöm neked Henrik, aztán majd csapatjuk…! :D

  • facebook
  • twitter
  • Google+
  • e-mail

Talán óvodás lehettem, amikor egy – már akkor sem új – filmből hallottam pár mondatot. Valamiért nagyon megmaradt bennem néhány szó belőle, egészen pontosan: amarillisz, albatrosz, tenger. (Azóta a kedvenc virágom az amarillisz, mert eléggé megfogott, ahogy meséltek róla benne.) Nos, gondoltam elérkezett az ideje annak, hogy – így sok év után – megkeressem a filmet. Ennek érdekében a következőket tettem:

  1. amarillisz, albatrosz, tenger – rákerestem google-ben ezekre a szavakra, aztán az első néhány találattal meg is lett Az amarillisz legendája cím, s elsőként a port.hu-n néztem rá
  2. a port.hu-n ott volt az angol címe (The Eyes of the Amaryllis), akkor arra kerestem google-ben, így nyilvánvalóan az imdb.com-ot is kidobta, ahol megnéztem az adatlapját a filmnek
  3. közben megnyitottam a youtube.com-ot és belöktem magyarul a címét, amire nem hozott releváns találatot, majd utána angolul a címét, így hozott rá 9 videót, ami egy elég rossz minőségű, angol nyelvű digitalizált változata a filmnek, 9 részletben feltöltve a youtube.com-ra
  4. ezek után rákerestem magyar és angol címmel is a népszerű zárt és nyitott magyar és külföldi torrent oldalakon is, de egyiken sem volt fent sem angolul, sem magyarul
  5. utána kiposztoltam twitterre egy imdb linkkel a kérdést, hogy esetleg megvan-e valakinek, vagy tudnak-e valami elérhető, szinkronos verziót valahonnan – ennek eredményeképpen sikerült egyik követőmnek megtalálnom egy olyan filmet, amit ő keresett régóta :D … illetve megnézték még egy-két olyan torrentoldalon is, amelyekhez nincs hozzáférésem, tehát tweetelni mindenképpen hasznos volt
  6. youtube.com-on a 9 db videó alatt végigolvastam minden hozzászólást, hátha tartalmaz valamelyik értékes infót; találtam is: az egyik kommentelő azt írta, hogy dvd-re nem adták ki a filmet – ez számomra azonnal meg is magyarázta azt, hogy az imdb.com-on miért csak 61 felhasználó értékelte a filmet
  7. erős a gyanú, hogy anno, húsz, vagy inkább annál is több évvel ezelőtt az M1/M2-n mehetett ez a film (maximum a Dunán, de az első kettőt esélyesebbnek érzem), így hát – nem bízva a sikerben, de – rákerestem a nava.hu-n is (ami nem könyvtárosoknak elmesélve a Nemzeti Audiovizuális Archívum) – ahogy várható volt, ott sem jártam sikerrel (viszont kellően elszörnyedtem az ottani kereső működésén)
  8. már addig fajultam, hogy gondoltam hátha kiderül legalább az, hogy mikor és hol láttam, de sajnos az epa-n nincsenek fent a régi TVR-Hét lapok, csak viszonylag újak: 2003-tól (megint csak nem könyvtárosoknak mondom, hogy EPA = Elektronikus Periodika Archívum/Adatbázis)
  9. a tvarchivum.hu oldaltól sem lettem okosabb (igazából arra sem nagyon jöttem rá, hogy minek van, mindegy)
  10. a filmet jó eséllyel valóban nem adták ki dvd-re (az ellenkezőjére utaló nyomot nem találtam), de kár volna azt feltételezni, hogy ez azt jelenti, vhs-re sem – rákerestem ebay.com-on, hogy van-e ebből gyári videókazetta, és hát igen, van, néhányan árulják is azt; persze angol nyelven jelent csak meg (és én továbbra is arra vágyom, hogy legyen egy szép, szinkronos példányom, lehetőleg tisztességesen digitalizálva)

Innentől éreztem azt, hogy a dolog hamvában holt… ugyanakkor van még néhány lehetőség, amivel élhetnék (vagy élek is, ez majd még kiderül):

  • ha végtelen sok időm lenne (nincsen) akkor végignéznék sok-sok évnyi, minden nap/héten megjelenő újságot, amiben volt mindig TVR-Hét, mert hátha benne van még most is azokban a raktárakba rekkentett lapokban (emlékeim szerint jellemzően a pénteki számokba szokás még most is tenni a műsorújságot), de ugye ilyen szintű kapacitásom nincs erre
  • kiposztolhatnám facebookra, mert hát sok ismerősöm van, esetleg valaki meg is osztaná…
  • írhatnék egy levelet az MTV-nek a napi 634235 darab hasonló kérdést feszegető levél mellé, hátha kapok tőlük választ… és tételezzük is fel, hogy kapok, szóval ezt a lépést valóban megteszem (legyünk jóhiszeműek, nincs is ok az ellenkezőjére)

Azért előbb-utóbb rá fogok kényszerülni a youtube-ra 9 darabban feltöltött, angol nyelvű változat megnézésére, ha nem sikerül máshonnan elérnem, s akkor már elolvasom a könyvet is, mert hát abból készült, ahogy azt a kereséseim alapján megtudtam. Amazonról jelenleg is rendelhető, de azt hiszem, beérem egy ebay-es olcsó példánnyal is… esetleg e-könyvként szerzem be (talán utóbbi a legesélyesebb).

Címnek pedig azért ezt adtam, mert ha google-ben valaki rákeres a filmre, akkor talán a bejegyzéscím felkelti az érdeklődését egy sorstársamnak, és erre jár.

Függöny.

  • facebook
  • twitter
  • Google+
  • e-mail

Szabaddá válni mocskos nehéz. Asszem’ az emberek többségének hosszú az út odáig, míg rájön, hogy valójában sosem másoktól függ igazán, hanem a másoktól való függést saját maga okozza magának, magában. Tehát valójában önmagától függ. Jó, hát bizonyos szinten a magunktól való függés elkerülhetetlen és kell is, hogy legyen. A baj akkor van, mikor más emberektől és tárgyaktól függünk. Vágyaktól függeni valamennyire kell, máskülönben nem érjük el a céljainkat, nincs mit megvalósítani. De figyeldoda, függünk a társadalomtól is. Mondjuk oké, ne rúgj már bokán senkit az utcán, csak mert lazán tolod. Viszont hol a határa annak, hogy mi határozzuk meg önmagunkat? Kérek egy kördiagramot és akkor legyen odapakolva rá, hogy ennyi százalékban a társadalom határoz meg, annyiban meg te, magad. Önmagad.

  • facebook
  • twitter
  • Google+
  • e-mail

Van az a pont, mikor az ember már nem csak szimplán élvezi az egyedül élést, hanem dagonyázik benne. Nálam ez mostanában jött el, s az a helyzet, hogy le nem cserélném semmire. Persze lehet járni férfiakkal meg nőkkel meg földönkívüliekkel, no de összeköltözni? Na nem, köszönöm… :D

Egyetlen dolog van, ami jelenleg bosszantó, s az egyedül éléshez kapcsolódik. Miért van az, hogy a férfiak azt gondolják, hogy egy nő, aki egyedül él, s akinek nem látnak az oldalán nap mint nap egy fazont, az automatikusan levadászandó, hiszen hát védtelen, és – ó, borzalom! – szörnyen magányos is? Oké, természetesen nem szeretnék általánosítani, mert nem minden férfi gondolkodik így – szerencsére. Illetve: a férfi nem gondolkodik így egyáltalán. A pasik szokása ez inkább.1

Engem rendszeresen betalálnak az ilyenek, mert sajnos nem értik és nem érzik, hogy az egyedüllét nem azonos a magánnyal. Az egyedüllét jó dolog, mindenkinek szüksége van rá (kinek hosszabb, kinek rövidebb ideig). A magány meg az, amibe akkor kerülünk, ha elhagyjuk magunkat, s vélt sebeinket nyalogatva sajnálkozunk összekuporodva, hogy rettenetes nekünk. Nem, nem az. Aki nem tudja magát lefoglalni egyedül is, azzal szerintem problémák vannak. Lehet pajtásokkal találkozni, kollégákkal elmenni kávézni, leülni és kockulni (ha épp ahhoz van az embernek kedve / arra van lehetősége), stb.

No, talán ezen a ponton kellene ezt a postot abbahagynom. Életem legcsajosabb bejegyzése lett ez, azt hiszem. Rendszert mondjuk nem csinálok belőle, de ezt most nagyon jó volt kiírnom magamból (egyébként minden nap írok naplót, nem is rövidet – csak épp nem teszem fel a netre).
Összefoglalva azt kell mondanom, hogy – bár vannak itt-ott problémáim a jelenlegi életem bizonyos részeivel, de – összességében boldog vagyok. Bár talán nem is boldogságnak nevezném, inkább az elégedett a megfelelő szó… és talán a békés is. Végül pedig szeretném a lányoknak, csajoknak és nőknek üzenni, hogy ne féljetek egyedül lenni, mert akkor is egész emberek vagytok, ha nincs társatok. Ha csak úgy tudtok teljes ember lenni, ha van mellettetek valaki, akkor sokkal jobb, ha nincs senkitek. Magunkat érdemes előbb helyretenni, s utána kapcsolatba kezdeni, mert akkor rengeteg konfliktustól megkíméljük magunkat és a másikat is – szerintem.
Önvizsgálat, önismeret, önmegvalósítás. Aki bekommenteli, hogy önkielégítés, azt kimoderálom, mint a szél. Puszi.

  1. Nem akarok mélyen belemenni most – meg talán régebben említettem is -, de én 3 kategóriát különböztetek meg. Van a fiú, akiből lehet később pasi vagy férfi. Aztán van a pasi, aki sajnos elszúrta valahol, s hiába néz ki alfahímnek, meg mondjuk hiába tenyészcsődör, akkor sem lesz a Nők álma (a nagybetűs nőké biztosan nem). Ezen kívül pedig vannak a férfiak… azaz a Férfiak (ha már nőciben is nagybetűztem, ugye). Nomost kifejteném, hogy milyen egy igazi férfi, de azt gondolom, hogy az megérne egy külön postot – Csernusnál egy egész könyvet is.
  • facebook
  • twitter
  • Google+
  • e-mail

Vélt érzelmek sablonossága. Tulajdonképpen ezzel a rövid mondattal tudnám leginkább leírni az elmúlt időszakot. Az, hogy adott pillanatban azt gondoljuk, valós amit érzünk, még nem probléma. Gond akkor van, mikor ezeket elkezdjük megélni, hiszen – ki előbb, ki később – rá fogunk jönni, hogy hamisság volt. Persze azt hiszem, mindenki a saját kárán tanul. Ha tanul. Ahogy eddig észrevettem, sokunknál baromi lassú ez a tanulási folyamat. Minden ilyen apró sérülésből jön valami új, valami plusz, amiből építkezünk, s amiből aztán később összeáll egy – jó esetben – majdnem kész kép. (Teljes képet sosem kapunk.) Sablon az van, tulajdonképpen rá is húzható minden ilyen vélt érzelmekből fakadó mintára – aztán ez passzol is sok részleténél.
Életünk nagy részét ilyen furcsa kirakózással töltjük. Meg kitakarózással, de az meg egy másik bejegyzést érdemel.

  • facebook
  • twitter
  • Google+
  • e-mail
Copyright © 2004-2016 wildgica.hu Minden jog fenntartva.