Összes bejegyzés barátság kategóriában


Emlékszem, ahogy gyerekként a stégen ülve lógattuk lábunkat a csónakázó-tó vizébe. Az egyetlen édesvizű tó volt a környéken. Fürödni sosem, csak láblógatni jártunk oda, hiszen benne úszkálva nehéznek éreztük magunkat; megszoktuk a tenger könnyedségét, meg a sót a hajunkban.

Szerettem nézni, ahogy lábaink elmerülnek a zöldes vízben, a felszín közelében úszkáló apró halak között. Sosem tudtam megszokni, hogy annyira fehér a bőröd. Egyetlen nyáron sem barnultál le, csak az égszín szemeid alá pettyezett a nap néhány halvány szeplőt.

Bár valamennyire érezhető volt a parti fűzfák illata, a tenger illatát semmivel sem lehetett elnyomni – valójában akkor még nem tudtam, hogy a tengernek van illata, utólag mondta egy barátom, aki nem a víz mellett nőtt fel. Később aztán bevallotta azt is, hogy a tenger illatát én sem tudom semmivel lemosni magamról, hiába élek sok éve távol a parttól.

Néztük a tavon csónakázó párokat. Nem értettük, hogy mit szeretnek a lassú, több órás evezésben. Már barátságunk kezdetén megfogadtuk, hogy a zsebpénzünket félretesszük, s venni fogunk belőle egy motorcsónakot, s mi azzal járunk majd a tavon. Persze pirosat, mindenképpen, hiszen a piros járművek mindig gyorsabbak a többinél.

Mielőtt véget kellett vetnünk a mindennapos portyázásoknak, s nem kényszerültünk rá, hogy az árnyas, kerti asztaloknál délutánonként a leckénket körmöljük, hosszasan tervezgettük későbbi életünket. Te egy rövid, vörös hajú lányról meséltél, én pedig egy fiatal tengerészről, akit várok haza a gyerekekkel. Természetesnek vettük, hogy rokonok leszünk; egymás gyerekeinek keresztszülei. Természetesen a te fiad és az én lányom házasságot is kötnek, s mi pedig játszhatunk majd közös unokáinkkal.

Sosem vettük meg a csónakot. Tizenévesen viszont vettél egy motorbiciklit – sajnos, kéket. Mindenhová azzal jártunk, még iskolába is. Persze sokat piszkáltak minket, mert mindenki azt gondolta, hogy szerelmesek vagyunk egymásba. Egyedül nekem mondtad el, hogy az a másodikos, vörös hajú lány tetszik, akinek az apjáé volt az a kicsi ajándékbolt a könyvesbolttal szemben.

Az elejét és a végét nem terveztem különösebben megírni, de tulajdonképpen egy egész életet végigvezethetnék.
A leírtakból egyébként semmi sem történt meg, csak néha így beugranak ilyen furcsaságok. s nagy ritkán le is írom őket, bár az gyakoribb, hogy elfelejtem.

  • facebook
  • twitter
  • Google+
  • e-mail

Minimálisra csökkentett Nintendo konzolok és FarmVille használat mellett, végre megírtam és beadtam mindkét szakdolgozatomat. Sokat (1 évet) váratott magára a dolog, de most már kipipálhatom – jó túl lenni ezen.
Pörgök egyébként ezerrel, de azért ez még koránt sem elég, kicsit rá kell pakolnom a tempóra, mert nyakamon a mindenféle – hogy csak két fontosat említsek: MIBE konferencia és szaknap a könyvtár tanszéken.
Nos, ez most megint egy eléggé vegyes bejegyzés lesz. Nem értem az okát, hogy miért nem tudok már úgy igazán énblogolni. Azt hiszem, nem vesztem el, egyszerűen csak annyi ember vesz körül, hogy miután elmeséltem nekik a számomra érdekes/fontos dolgokat, utána már nincs kedvem, türelmem ide is leírni. Ebben mondjuk csak az a rossz, hogy azok a barátaim, akiket nagyon ritkán látok, egyre kevesebbet tudnak rólam.

  • facebook
  • twitter
  • Google+
  • e-mail

Ezzel a címmel van egy folyamatosan bővülő jegyzetem az Evernote-ban. Rengeteg olyan bejegyzéssel vagyok lemaradva, amivel tele van a fejem, s kedves emlékek, de mostanában eléggé besűrűsödtek a dolgaim, így csak most jutottam el addig, hogy írjak is róluk. Legszívesebben mindegyikről egy-egy külön bejegyzést írnék, de azt hiszem az most nem sikerülne (fáradtság és társai miatt). No, akkor haladjunk a múltból errefelé…

  • facebook
  • twitter
  • Google+
  • e-mail
Tovább »

Az utóbbi napokban ajándékot ajándékra halmozott az élet(em). Kinyitom a lakás ajtaját és zúdul be rajta a sok csoda. A csoda egy becsomagolhatatlan, alaktalan ajándék – mégis, ha a kezedben tartod pontosan tudni fogod, hogy mi az, amit kaptál. Úgy érzem, felsorolhatatlan mindaz, ami néhány barátom miatt elém zúdult. Csupán egyetlen egyet tudok suta mondatokká formálni: Azt mondták (ma többen is, egymástól függetlenül), hogy sokkal idősebb vagyok, mint ahány éves testbe zártak. Harmincas, felnőtt emberekként felnéznek rám, és úgy érzik, hogy a gondolataim, a látásmódom egy szinttel feljebb van, mint egy átlag emberé.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem éreztem tőle legalább 6 centivel többnek a meglévő 158 centis “magasságomat”. Viszont! Nem tehetem meg, hogy elhiggyem mindazt, amit ezáltal tőlük kaptam. Nem tudok és nem is akarok másképp nézni önmagamra, mint egy néha megbotló, néha megfontolt, de összességében egy teljesen hétköznapi ember. Rendben van, hogy én vagyok a henrietta és a wildgica (ezek is elhangzottak, mint kiemelendő “érdemek”), de ettől még én is ordítok, ha a bokámba rúgnak… :D
A szép gondolatokat tudnom kellene kezelni, eltenni a fejemben lévő gondolatkönyvtár azon polcára, ahová tökéletesen illeszkedik. Tessék, nem vagyok én feljebb semmiféle tudatisággal, mint bárki más, hiszen ha így volna, a tőlük kapott csodákat tudnám kezelni. Egyelőre nem megy – és nem is leszek több, mint 158 centi, de nem is tehetem meg, hogy valaha többnek érezzem magam. Megvolt az a két perc, amikor elcsábultam, de ez nem lesz több, kicsi maradok, ami egy nagyon boldog állapot.

  • facebook
  • twitter
  • Google+
  • e-mail

Találtam egy csodálatos husky kölyökkutyát. Csupa szív, tele szeretettel, szeretetre éhesen – legalábbis a cirógatás után ezt láttam az óceánkék szemeiben. Ezüstbundájú, barátságos, hamar alkalmazkodó csöppség.
Néztetek már úgy bele egy szempárba, hogy nem érdekelt titeket, hogy egy ember vagy egy kutya tekintetét figyelitek? Huszonhárom éves lánygyermekként kellett megtapasztalom, hogy semmit sem számít az, hogy embert vagy kutyát (sőt, bármilyen élőlényt) szemlélsz, ha a tekintete elárulja, hogy milyen a belső lénye. Elárul-e egyáltalán minket a tekintetünk? Hamis világot képzelni egy szempárba ilyen fiatalon könnyen tudnék, viszont néhány évvel ezelőtt megálljt parancsoltam ennek (a kényszer és a tapasztalás sok mindent hozott). Remélem, hogy amikor az óceán kékjébe merültem, azt láttam, ami valóban a mélyén van – ha így történt, érdemes volt kicsit megmártóznom benne.

  • facebook
  • twitter
  • Google+
  • e-mail
Copyright © 2004-2016 wildgica.hu Minden jog fenntartva.