A zene és én
Sosem éreztem igazán fontosnak a zenét az életemben, de az utóbbi időben rengeteget gondolkoztam önmagamon és rá kellett jönnöm, hogy igenis hatalmas szükségem van rá. Számomra alapvetően egy élvezeti cikk a zene. Úgy, mint a zamatos, testes, száraz bor, vagy a csípős, kesernyés, mégis édesen olvadó, csilis étcsokoládé. A szükség és az élvezeti cikkek egy lapon való említése talán van, akiben furcsa érzést kelt, de gondoljatok csak bele – naná, hogy mindenkinek szüksége van az élvezetre… és, hogy a gondolatot tovább fűzzem, mivel nálam ez élvezeti cikk, így nem hallgatok állandóan zenét, legtöbbször nem sétálok úgy az utcán, hogy közben fülhallgató van a fülemben – mivel azzal kizárnám a környezetet, holott én arra törekszem, hogy folyamatosan magamba fogadjam azt, legyen bármilyen. Csokoládét sem ehetek folyton, elmúlna a dolog varázsa, maga az élvezet.
Számomra a tökéletes muzsika olyan, amibe minden meghallgatáskor kicsit belehalok. Elfelejtek levegőt venni, ütemre dobban a szívem, ökölbe szorított kézzel, csukott szemmel könnyezem meg a fülembe áramló csodát. Én így élem meg.
A rádió felülete egy colorpickerhez hasonlít leginkább, ahol a különböző árnyalatok a hangulatokat jelentik. Természetesen a hangulatokat ki is írták a színek mellé, nehogy belevesszünk a melankóliába, esetleg a túlzott szentimentalizmusba. Ha a kedvünket már nagyjából sikerült beállítanunk, akkor kiválaszthatjuk, hogy melyik évtized slágereit szeretnénk hallgatni.
