wildgica.hu

Mint rendesen, zemberrel idén is elmentünk Miskolcra / Diósgyőrbe a Kaláka Fesztiválra. Nem könnyű leírnom a fesztivállal kapcsolatos érzéseimet, mert szeretném mérnöki pontossággal tenni azt – erre persze képtelen vagyok, az írásra születni kell(ett volna). Ha művész volnék – mondjuk festő – akkor egyszerűen csak ejtenék egy piros akvarell pacát a vásznamra s nézném, ahogy a vizessége miatt szétterjed, megnövekszik. (Emiatt nem vagyok festő, és épp ezért nem kedvelem Mondriant.) Nagyon elkanyarodtam… tulajdonképpen csak szemléltetni kívántam, hogy mennyire nehéz egy magamfajta, városban – sikátorok és nagy épületek közé szorulva – nevelkedett embernek elmesélni, hogy milyen volt az a néhány nap, amit minőségi társasággal, minőségi muzsikával és minőségi borokkal töltött el. Évek alatt nem tanultam annyit, mint az elmúlt három napban – nótákkal, történetekkel és szép (szebb) magyar beszéddel lettem gazdagabb. Részletezhetném, de sajnálnám, ha az elégtelen fogalmazásmód miatt veszne el, csorbulna meg az emlékeim bármelyik szelete. Így azok maradnak hát egyelőre az enyémek, de ha találkozom veletek és leülünk egy jó pohár bor vagy pálinka mellé, akkor továbbadom mindazt, amit tanultam és éreztem – hadd legyen mindenkié.

Körülbelül egy hete Budapesten élek. Sajnos ez még csak átmeneti dolog, de remélem, hogy végleg ideköltözhetek, ha majd befejezem az utolsó, 9. félévet a suliban és találok valami munkát (azzal, hogy könyvtáros leszek, nem áltatom magam – bár nagyon örülnék, ha sikerülne a szakmában elhelyezkednem, hiszen akkor azt csinálhatnám ami a hobbim). Annak ellenére, hogy az ittlétem még nem állandósult, már rengeteg ismerősre tettem szert – többségüket a plurk-ön megismerve. Ezen a héten a megszokott 140 karakterben el is kiabáltam, hogy jó lenne találkozni a rég látott és még nem látott pajtikkal – így történt, hogy szerdán délelőtt 10:00-től 22:30-ig a Westendben tanyáztunk Manival és fogadtuk az ismerősöket. Nem gondoltam volna, hogy annyian eljönnek, mert így utólag összeszámolva, olyan hihetetlen szám jött ki, mint tizenhét (17). Remélem, hogy mindannyian jól érezték magukat – nekem rég volt már ennyire jó napom, az biztos. Köszönöm mindenkinek aki eljött, örülnék, ha máskor is találkoznánk!

Már harmadik napja diáknapozunk. Igaz én betegen, de azért próbálok ott lenni mindenhol. Itt van mindjárt néhány példa:

Kóczyval söröztünk – ő reménykedve tekint a jövőbe, én eközben rettenetes fejjel riogatom a környező asztaloknál ülőket.

Az elmaradhatatlan (lásd: tavaly) – közös kép kedvenc fotósommal, Atommal. Köszi a klassz képeket!

Prof. dr. Gadányi Károly elnök-rektorhelyettes, Encsi és jómagam. A kép magáért beszél…

Van pár órám (jelenleg programozáson ülök), de azért az esti sörözést valószínűleg ma sem hagyom ki. Remélem, hogy közben nem rosszabbodik az állapotom és megint egy kellemes napot könyvelhetek majd el barátokkal, sörrel, sörrel, meg egy kicsi sörrel vegyítve.

Végre vége a szakdolgozatok miatti pörgésnek. A könyvtárost teljesen befejeztem, a számtechesre kb. 3-ast simán kaphatnék, de mivel fél munkát nem vagyok hajlandó kiadni a kezemből, ezért a következő félévben adom le őket. Amúgy is 9 félévre terveztem a sulit, szóval 1 tárgyból idén kötelező elhasalnom, hogy diák maradhassak a 9. félévben is.
A héten diáknapok lesznek, amit tanult kollégám Kóczy is emlegetett a blogjában, a programok közül külön figyelmet szentelve a “sörsátor-kultúrprogramnak”. Rólam köztudott, hogy nagy pártolója vagyok a kultúrának, ezért szórakozásból nem lesz hiány…
Amúgy meg hetekig nem volt egyetlen kiütésem sem, most viszont tele vagyok… ami a legszörnyűbb, hogy az arcomon. Sosem gondoltam volna, hogy a hosszú hajam egyszer ilyen jó szolgálatot fog tenni… Sajnos a reggeli minőségmenedzsmentemet emiatt ki is kellett hagynom, így másfél órával a könyvtár nyitása előtt már bekérezkedtem, hogy rusnya szörnyetegként a polcok között, sötét sarkokban bujkálva elrejtőzhessek a világ elől. Pedig szeretem a világot, csak mostanában nem vagyok emberi szemnek való látvány. Hát, a könyvtár erre is jó – befogad mindenkit, legyen az illető bármilyen. Azért bejöhettek ám, nem fogok senkit sem megharapni, sem alienként kirobbanni a mellkasából. Ha szomorkodnék akkor viszont már megőrültem volna, tehát: lehet ki is ülök majd a suli udvarára valami árnyékos padra (gyűlölöm a lebarnult bőrt, sem magamon, sem zemberen nem tudom elviselni) és összeszedem az imádott könyvtár szakos bandámat, akik mindig velem vannak, ha valami baj ér. Nagyon szerencsés vagyok, azt hiszem.

Hát igen, ebben az évben is eljött a másik nevem napja… pontosabban csak a blogomé, de sokan engem is henriettaként (igen, így kis betűvel) ismernek. Mindig jókat mosolygok azon, amikor felköszöntenek március 16-án is… Sajnálom, hogy ezt a postot nem reggel írtam meg, mert így kénytelen voltam néhány jókívánságot törölni egy korábbi bejegyzésemből – nem szeretem, ha offolják a postokat. Szóval hibás vagyok abban, hogy nem ezzel kezdtem a napomat – ebből okulva jövőre igyekszem másként intézni a dolgot.
Köszönöm mindenkinek, aki ma gondolt rám, aki ma kommentelt, aki ma valamilyen formában boldog névnapot kívánt nekem és/vagy a blogomnak. Bocsika még egyszer azért, hogy töröltem néhány kommentet, nem felejtem ám el, hogy kik írtak nekem…
És akkor így zárásként hadd kívánjak én is boldog Henrietta napot mindenkinek, aki ezt a szép nevet viseli – és igen, a blogomnak is.