wildgica.hu

Fáj és bosszant, hogy nem beszélhetek azokról a dolgokról, amelyek igazán és mélyen és legbelül és töknagyon foglalkoztatnak. Annyira csak egy kis szeletet ismernek belőlem az emberek, de egyébként sokkal többet mutatnék meg magamból, de egyszerűen nem áll módomban. Lassan – az időnként megbotránkoztató – szókimondásom is megkopni látszik (bár talán közvetlen környezetem, kollégáim ezt cáfolnák – ebben reménykedem).
Keveset mondó félmondatokat idevethetek, olyanokat, mint például:

• gyorsabb ütemben őszülök
• terápiás állattá váltam többszörösen is
• ha már hárem, akkor jobb volna keletebbre élni
• egyedül álldogálok a sötétben, mezítláb és vacogva
• sikoltoznék, de már nem jön hang a torkomon

Mielőtt túlságosan elmerülök ebben, abba is hagyom a gondolatfoszlányok sorolását, hiszen ha nem tárhatom fel őket igazán, akkor nincs értelme ennek.
A fájdalom igazi gyökerét szeretném kitépni és a szikkadt földre hajítani, hogy lássátok, mi a bajom. Nem lehet és ez fog felőrölni lassan.
Újabban ritkán rinyálok ide valamit, de erre most nagyon szükségem volt már, bocsánat, hogy nem a kellemességeket vettem sorra. Idővel talán olyan postom is lesz.

Rengeteg barátom, ismerősöm nagyon magányos – ahogy ezt írják a neten. Baromira szét vagyunk szóródva Európában, sokunknak kell idegen országokban, városokban boldogulniuk. Vannak, akik szimplán elpanaszolják ezt X darab közösségi oldalon, vannak akik tüskéket növesztenek, s vannak, akik a kettő között tartanak valahol. Én azt hiszem, a megtüskésedett állapotban vagyok már. Persze előfordul, hogy itt-ott elsírom a bánatomat, de szerintem inkább munkáról, egyebekről írogatok, mint arról, hogy jaj de rosszul érzem magam (persze azért a blogom más tészta).
Mindig csodáltam azokat, akik például szívesen elmentek egyedül is sétálni – én erre képtelen lennék, de ahogy látom ezzel elég sok barátom van ugyanígy. Valahogy át kell az ember agyát programozni egyedüllét üzemmódba. Nekem ez 1 év alatt sajnos nem sikerült. Egyáltalán jó-e, ha az ember átáll fejben? Annak nem az lesz a következménye, hogy nem talál majd társat? Illetve, hogy egy idő után nem is akar társat?
Erről meg az jut eszembe, hogy mennyire utálom, amikor valaki azt vonja le velem kapcsolatban egy beszélgetés után, hogy aha, akkor te még keresed a társadat… Hát keresi a fene, dehogy keresem. Ha keresném, akkor már minden bizonnyal találtam volna. Nem tudok keresni, meg nem is akarok, mert félek, hogy nem elég erősek a tüskéim, aztán csak sérülök. Persze egyedül lenni meg rossz, legyen szó arról, hogy nincs társunk, vagy arról, hogy a legtöbb barátunk messze él tőlünk… az viszont biztos, hogy csak azért nem érdemes összejönni senkivel, hogy úgy érezzük, van valakink, mert az csak rövid időre orvosság, s hamar belátható, hogy nem valódi gyógyír. Igen, ezeket a dolgokat szerintem nyugodtan leírhatjuk, kimondhatjuk, sokunknak ez a problémája.

Vidámnak kellene lennem, hiszen másfél hetet itthon tölthetek, Szombathelyen… csak vannak olyan dolgok, amelyeket cipelnem kell mindenhová, amelyek elől nem lehet más városba menni (menekülni), hiszen béklyóként húzom magam után. Lehetnek ilyenek például az érzéseink. Szeretet, szerelem, gyűlölet, fájdalom, megannyi erős érzés, amit sokszor leráznánk magunkról – teszünk is kísérleteket erre – , persze hamar rájövünk, hogy ez lehetetlen.
Sokan azt gondolják, hogy mennyire remek vagyok és szabad, mert be merem vállalni, hogy akár egyedül elköltözöm egy idegen városba, hogy aztán ott találjam meg a helyem, vagy ha valaki azt mondaná, hogy az elkövetkezendő napokban járjuk be autóval Európát, akkor azonnal venném a kabátomat. Ebben nincs semmi nagyszerű. Hiába vannak barátaim, mégis, legbelül végtelenül magányos vagyok, s igazából teljesen lényegtelen, hogy merre sodor az élet; legyen az a Dunántúl, esetleg Kambodzsa – nem ez számít. Sehol sincs helyem, mert belül háborúk dúlnak. Amint meg tudok békélni önmagammal, azonnal le tudok telepedni; addig viszont folyamatos utazás az életem… s ha néha egy helyben vagyok, akkor a gondolataim repítenek távoli tájakra. Képzeletem szülte utazások sokaságáról tudnék útikönyveket írni. Itt kell félbehagynom ezt a bejegyzést, mert ha folytatom, azt hiszem órákig tudnám írni – holott teljesen értelmetlen volna. Inkább boldog karácsonyt kívánok, bár valószínűleg ez nem túl hagyományos, elfogadott és kellemes mód erre; viszont jelenleg ilyen vagyok, s nem is akarok másnak látszani.

Az ablakomból – amely tulajdonképpen egy egész, hosszú falat elfoglal – egy közeli kisváros látható. Szokatlan, hogy ma hajnalban teljesen sötét, még a máskor halványan derengő közvilágítás sem látszik.
Sajnos így, hogy felnézek, magamat látom az ablak üvegén. Van, hogy kedvelem a látványt (hiszen régi ismerős…), de az utóbbi hónapokban nem fordult elő ilyen. El akarom felejteni a látványomat… pontosabban nem is a sajátomat, hanem azt a valakit, aki most is visszanéz rám – hiszen az nem én vagyok. Az a másik ott szemben keserű, őszülő, cserepes szájú, sajog mindene kívül s belül. Olyan, mint egy kiégett, elhagyatott ház. Szemei, mint a koromfeketén ásító üvegtelen ablakok. Mállik a még megmaradt vakolat, az ember maga magát morzsolja, mikor fájdalom éri. Van, aki ilyenkor tudatosan önpusztít, van aki nem szándékosan, de mindez a lényegen nem változtat – mindannyian mállunk.
Szeretném, ha ismét felderengene a közvilágítás a kisvárosban. Eltüntetné az üvegről bámuló idegent.

Levet ereszt a lelkem. Minden hajnalban hagyni kell fél órát, hogy kifolyjon. Vannak ilyen időszakok, mikor a sok életigenlés és a leszmégholnap magamra hagy (érdekes, hogy mindig egyszerre távoznak). Ilyenkor csak állok itt, kifordított zsebekkel, sarkig kitárt, megfeketedett lélekkel, és bámulok ki a hatodikról, bele a sötétségbe.
Mindenki pontosan tudja, hogy milyen az, amikor az ember úgy érzi, már sosem lesz vidám, boldog. Amikor csak a takaró alatt feküdne összegömbölyödve, s hagyná, hadd csordogáljon a könnye.
A könny tulajdonképpen lelkünk üzemanyaga. Ahogy kifolyik, rövid ideig érezzük is a lélek melegét, amit magával hozott.
Nem írom tovább, mert most ennek sem látom értelmét. Jelenleg semminek… Inkább bámulom a sötétséget, hátha egyszer csak felbukkan a távolban az életigenlés és a leszmégholnap (rendszerint külön-külön térnek vissza hozzám).