wildgica.hu

Sokadszorra is töröltem a begépelt sorokat. Nem tartottam kellően tartalmasnak őket. Mostanra rájöttem, hogy miért: mert gondolkoztam rajtuk. Inkább ideömlesztek egy levegővel mindent. Szavakat, képeket, sóhajokat, meg minden nyálat, ami kikívánkozik, mert másképp megfogalmazhatatlan, hiszen egyszerűen csak felemelő és földbe döngölő és sírni tudna tőle az ember és kacagna boldogan és érezné az illatát amikor a hajába túr és a szemek villanása, a mindent-értek-fénye ami látszik bennük és a mosolyok. A kimondott és kimondatlan szavak, amelyek nem is szavak, hanem érzések és ott ülnek olyan finom málnaízűen az ember nyelve hegyén és csak ízlelgeti sokáig, mielőtt kimondaná. Csók. Kéz, kezek. És megfeszülnek a hátizmok és hátravetett fejjel némán sóhajtunk és érezzük, hogy végtelen és örök és szétszaggat és sosem lesz már semmi sem a régi és nincs boldogság önmagunk nélkül. Kényszerzubbony.

Édesapám pedáns ember volt. Zakóinak belső zsebét roppant műgonddal terveztette meg. Három részre osztott zsebébe tökéletesen illett a kicsi csontfésű, az ezüst cipőkanál, meg a nagyapjától örökölt, ütött-kopott – de figyelemre méltóan míves, cikornyás családi címerünkkel díszített – svájci zsebkés. Utóbbit előszeretettel mutogatta – igyekezett olyan helyzeteket teremteni, mikor szükséges volt az eszköz használata.

Talán furcsa, ha valaki cipőkanalat hord magánál, de szoros, kínosan-kényesen fényes bőrcipőit ennek használata nélkül aligha, vagy csak bajosan sikerült volna felvennie. Gyerekkorom legélénkebb emléke is ehhez a cipőkanálhoz köthető. Egy téli reggelen, mikor az ágy szélén ülve a cipőjét húzta, félálomban figyeltem őt az ágyból. Láttam megvillanni a cipőkanalat, majd döbbenten vettem észre édesapám arcán a legördülő könnycseppeket. Szólni sem tudtam, annyira meglepett, hogy fájdalmas lehet az eszköz használata. Hiszen mi másért könnyezett volna, ha nem emiatt? – gyermekként ez nyilvánvaló volt.

Egy órával később azonban kiderült, hogy tévedtem. Édesapám a vonatra igyekezett, ami elvitte tőlem messze-messze… Soha többé nem tért vissza hozzám.

***

Eddig olvasd, ha nem akarsz kiábrándulni, illetve ha nincs szükséged a történet hátterére.

Köszönöm, hogy megtisztelsz érdeklődéseddel. Aki olvasta Esterházy Péter Harmonia Caelestisét, annak nyilvánvaló, hogy hatással volt rám – nem meglepő, mert zseniális és mulattató. Én kevésbé, de azt hiszem ez egyelőre természetes állapot. (Jelenleg mulattatni nem is célom.)
A leírtakban vannak motívumok, melyek valósak, de a történetet ebben a formában csak kialvatlanságom szülte (legnyilvánvalóbb bizonyítéka, hogy apámat nem ismerem, sosem találkoztam vele).

Nemrég Zentán jártam, nagyon jól éreztem magam, prezentáció alant.
Egyebet most nem tudok / nem akarok írni, mert csak rinyálni tudnék. Peace.

Mostanában nem tudtam írni, mindig valami egyébbel foglaltam el magam, pl. kellett egy csomó névjegykártyát terveznem meg ilyesmik. Jelenleg pár napot itthon vagyok Szombathelyen, ami igencsak örvendetes, mert minden nap találkozom az itteni barátaimmal. Legszívesebben vissza sem mennék Kanizsára – de hát ezt úgyis tudjátok. Mondjuk a kollégáim miatt jó ott lenni, de nem sok egyéb pozitívumot tudnék mondani. No, de remélem idővel javul a helyzet – azaz hazakerülök, vagy pedig Bp-re. Tulajdonképpen mindkettő remek lenne. Csak ne Kanizsa…

Ami mondjuk nem jó, hogy az örömeimről és bánataimról jelenleg nem írhatok, mert mindegyik olyan téma amit nem dobnék így bele a közösbe. Hát, ennyi.

Előbbre jutás szempontjából szeretem a versenyt, ha egészséges a mértéke. Szeretem, ha megmutathatom, hogy jobb vagyok, mint a másik, s mindezt tehetem úgy, hogy közben senkit sem tiprok el. Csak szimplán arc vagyok és ennyi.
Magánéletben nem szeretem a versenyt. Nem akarom bizonygatni, hogy jobb vagyok, hogy jobban szeretek, boldogabbá teszek, s közben boldogabbá leszek, hogy jobb vagyok neki, mint más. Tudnom kell feladni, még ha úgy is érzem, hogy én vagyok / én lehetnék a jobb. Belefáradtam a bizonygatásba. A vesztés érzése elviselhető, a feladást viszont tanulnom kell.
Az ilyen szerelem nélkül tulajdonképpen még boldog is lehetnék.