wildgica.hu

…hogy kihagytam volna egyetlen hónapot is a postolásban. Szóval most sem.
Értelmes bejegyzés meg majd lesz, csak mostanában nagyon le vagyok halva. Vagymi. Köszi a figyelmet.

Utoljára egy hónappal ezelőtt írtam bejegyzést. Azt hiszem, ilyen hosszú szünetet még sosem tartottam a blogolásban (és a továbbiakban nem is szeretnék). Hallgatásom oka leginkább az, hogy rengeteg dolgom van, próbálok beletanulni az infobrókerségbe.
Meg aztán van valami, amit így 2 héttel, a történtek után is nagyon nehezen tudok leírni, mivel alig néhány embernek említettem csak eddig. Jó, nem írok még 4 körmondatot, inkább bele a közepébe: február utolsó napján zember szakított velem. Az ok, amiért ezt csak néhány embernek említettem az, hogy nem szeretném, ha mindenki kérdezősködne és sajnálgatna (szeretném, ha ezeket a továbbiakban sem tennétek). Tény, hogy szerelmes vagyok, de ahogy zember szokta mondani sok dologra: majd elmúlik. – Ebben reménykedem… Rengeteg dolgot tudnék írni arról, hogy milyen volt az elmúlt 2 hetem, hogy milyennek tartom az egyedülállóságot (óvodás korom óta nem voltam szingli) – néhány évvel ezelőtt még biztosan meg is osztottam volna az ezzel kapcsolatos gondolataimat, de most már nem érzem ennek szükségét, sem azt, hogy helyes dolog lenne ennyire nyilvánosan megtenni ezt. És akkor most lapozzunk is!
Néhány nappal ezelőtt sikerült valamelyest helyrebillennem lelkileg, mivel a Magyar Információbrókerek Egyesületének titkára lettem. Remélem, hogy megfelelően… izé, a megfelelő az kevés, inkább JÓL tudom majd végezni az ezzel kapcsolatos feladataimat. Szokás szerint lelkes vagyok.
Mielőtt mélyebben beleásnám magam a titkári feladataimba, előtte meg kell írnom a szakdolgozataimat, van rá egészen pontosan 1 hónapom. (Ne, ne tartsa fel a kezét, aki ezt már olvasta tőlem…)
Szóval zajlik az élet, eléggé vegyesen, én meg majd igyekszem gyakrabban írni.

Januárban siratófalat csináltam a blogomból, talán ez az oka annak, hogy februárban miért nem volt még kedvem erre járni. Igazából semmi sem lett jobb azóta (elképzelhető, hogy egy sőt…-öt is ide kellene szúrnom). Persze vannak az életemben nagyon jó dolgok is, csak most azokból van kevesebb. Az a kevéske meg olyan, amit nem osztanék meg nyilvánosan… sőt, talán senkivel sem osztanék meg, legyen bármilyen személyes beszélgetésről is szó. Befordultam, s annak ellenére, hogy sok helyre írok sok mindent, szinte semmit sem osztok meg magamról/magamból igazán. Ha meg mégis, akkor ritkán és keveset. Elcsendesedtem (még ha a felületes szemlélők ezt nem is látják).

Robog velem a vonat, a fejemben kattognak a kerekek. (Bekattantam. Hah!) Az emberi kapcsolatokon gondolkozom… hmm, azért ez így túl nagy falat lenne – egyszerűen csak a szerelmi viszonyokon méláztam el. Viszonyok, iszonyok. Mennyire hasonló ez a két szó, s milyen jól kifejezik a kapcsolatban töltött idő múlását. Azt gondoltam, hogy szeretem, ha múlik az idő. Vagy inkább zajlik. Azt hiszem, már nem kedvelem ezt a megállíthatatlan, megváltoztathatatlan tulajdonságát. Ha valamit elhibázunk a múltban, azt később talán ki sem javíthatjuk már (vagy csak szörnyen nehezen) – ekkor kopog be a kétségbeesés.

(tovább…)

Sírok, hogy a csontjaim repednek bele. A sírás kitisztítja a tekintetemet. Ha sírás közben tükörbe nézek, sokkal inkább önmagamat látom, mint mikor kacagva fésülöm a piros hajamat előtte. Belefésülöm. Nincs is átmenet, csak az a vékony, hideg lap, amit ha kicsit erősebben nyomunk meg öt ujjunkkal, érezzük, ahogy feszül, s hirtelen átbucskázunk a tükör másik oldalára. Ami itt rossz, ott talán jó lehet. Át kellene költöznöm, s minden bizonnyal boldog lennék.