wildgica.hu

Utoljára egy hónappal ezelőtt írtam bejegyzést. Azt hiszem, ilyen hosszú szünetet még sosem tartottam a blogolásban (és a továbbiakban nem is szeretnék). Hallgatásom oka leginkább az, hogy rengeteg dolgom van, próbálok beletanulni az infobrókerségbe.
Meg aztán van valami, amit így 2 héttel, a történtek után is nagyon nehezen tudok leírni, mivel alig néhány embernek említettem csak eddig. Jó, nem írok még 4 körmondatot, inkább bele a közepébe: február utolsó napján zember szakított velem. Az ok, amiért ezt csak néhány embernek említettem az, hogy nem szeretném, ha mindenki kérdezősködne és sajnálgatna (szeretném, ha ezeket a továbbiakban sem tennétek). Tény, hogy szerelmes vagyok, de ahogy zember szokta mondani sok dologra: majd elmúlik. – Ebben reménykedem… Rengeteg dolgot tudnék írni arról, hogy milyen volt az elmúlt 2 hetem, hogy milyennek tartom az egyedülállóságot (óvodás korom óta nem voltam szingli) – néhány évvel ezelőtt még biztosan meg is osztottam volna az ezzel kapcsolatos gondolataimat, de most már nem érzem ennek szükségét, sem azt, hogy helyes dolog lenne ennyire nyilvánosan megtenni ezt. És akkor most lapozzunk is!
Néhány nappal ezelőtt sikerült valamelyest helyrebillennem lelkileg, mivel a Magyar Információbrókerek Egyesületének titkára lettem. Remélem, hogy megfelelően… izé, a megfelelő az kevés, inkább JÓL tudom majd végezni az ezzel kapcsolatos feladataimat. Szokás szerint lelkes vagyok.
Mielőtt mélyebben beleásnám magam a titkári feladataimba, előtte meg kell írnom a szakdolgozataimat, van rá egészen pontosan 1 hónapom. (Ne, ne tartsa fel a kezét, aki ezt már olvasta tőlem…)
Szóval zajlik az élet, eléggé vegyesen, én meg majd igyekszem gyakrabban írni.

Bár nem szoktam a kapcsolatomról írni (nem blogtéma, úgy gondolom), most megteszem, merthogy ma van zember születésnapja. Írtam egy viszonylag hosszú bejegyzést az imént, majd publikálás helyett töröltem az egészet, mert úgy érzem, hogy ami kettőnké, az maradjon is az. Egyébként is nehezen beszélek/írok az igazán mély érzéseimről – és talán nem árulok el újdonságot azzal, hogy zember felé igenis nagyon mély érzéseim vannak. Meg aztán valahogy olyan “nyálasnak” érzem a témát, én inkább az a típus vagyok, aki szeretetből pl. meghúzza a másik haját. Szóval most virtuálisan minimum elvettem a homokozólapátodat. Boldog születésnapot, öreg!

Megkérdezték tőlem levélben, hogy mit szeretnék csinálni, illetve mitől érzem jól magam. Annyira kimerítőre sikeredett a válaszom, hogy gondoltam megosztom veletek is, hátha lesz, aki a sorok mögé lát – esetleg épp a saját arcát pillantja meg.

Jól érzem magam attól, ha:

• látom, hogy a környezetemben élők boldogok
• ha sok, kellemes ember vesz körül
• ha saját akaratomból magányos lehetek
• ha tehetek valami jót – például megetethetek egy kóbor állatot
• ha állhatok egy mezőn és érezhetem, hogy a mindenségben milyen végtelenül apró vagyok
• ha hangosan sírhatok, mint egy kisgyerek – legyen az öröm, vagy éppen bánat miatt
• ha olyan, akit szeretek, a bőröm alá bújik, s édes teherként egész nap magammal cipelhetem¹
• ha valami újat tanulhatok
• ha egy jót beszélgethetek
• ha mások önmagukról mesélnek nekem
• ha annyi dolgom van, hogy szinte lehetetlen időt szakítanom mindenre
• ha hullámzik a hangulatom
• ha a betege lehetek egy-egy mélyebb(?) gondolatomnak
• ha bármit kimondhatok, ami eszembe jut, méghozzá úgy, hogy nem kell gondolkodom a megfogalmazáson

Szeretnék:

• hosszú sétákat tenni, miközben elbeszélgetek egy olyan emberrel, aki nagyon közel áll a szívemhez… illetve benne van
• hatalmas, kék bálnákat látni
• kapni egy igazi, cserepes amarilliszt, mert – bár kölyökkorom óta a kedvenc virágom – még sosem kaptam²
• családot, minimum három gyerekkel
• anyát és apát – sok, nálam idősebb emberben is gyakran őket keresem
• független lenni a pénztől – egyszerűen nem akarom, hogy létezzen, hiszen annyira nevetségesen felesleges
• sírni, mikor ezeket a sorokat írom – furcsamód szeretek sírni, gyakori, hogy pozitív dolog miatt teszem
• megtanulni hegedülni és zongorázni, vagy legalább zongorabillentyűvé válni³
• egy hatalmas szőlőskertet, hogy elkészíthessem a magam borát, s megajándékozhassam vele a barátaimat⁴
• a fülhallgató apró résein beszivárogni, miközben Beethovent hallgatok
• tangózni egy ezüsthajú, csodálatos férfival
• úgy élni, hogy ne ismerjem az időt, s a napokat
• szeretettel, s a lehető legtökéletesebben elvégezni minden feladatomat
• kabátzsebben megtalált, sokszor mosott, régi levél lenni – sok kellemes emléket rejtve

Ezekre a kérdésekre a lehetséges válaszok száma végtelen. Azt hiszem, ebben hasonlítunk mi, emberek az Univerzumra.

Középiskolásként, körülbelül három évig egy – Szombathelyhez közeli – kis faluban éltem. Igazi, klasszikus, az utca felé két ablakos házban. Aminek nagyon örültem, hogy az én szobám ablaka is az utcára nyílt, ahogy a lehetőségem arra, hogy éjszaka felhúzzak egy kis kabátot és a redőnyt, majd kimásszak, hogy aztán a sötét, csendes, illatos, néhány utcából álló falucskában magányos sétákat tegyek.
Nappali fényben a világ legátlagosabb települése volt az – tulajdonképpen a legtöbb vas megyei falu ugyanígy néz ki. Még az utcák neve sem változik, esetleg néhány út széli rög, vagy itt-ott egy régi kerékpár színe más.
Éjszaka minden másnak látszott. A tücskök muzsikája, a harmatcseppek csillogása, a csillagokkal gazdagon teleszórt ég varázslatossá tette a falucskát. Annak ellenére, hogy állítólag sok elkószált kutya, illetve erdei vadak járták a környéket, sosem aggódtam, hogy egyszer összetalálkozom valamelyikkel – én is csak egy éjszakai vad voltam a többi közül. A szívem könnyű volt, gondtalan és boldog, szerettem magam lenni a gondolataimmal. Kószáltam a szántóföldek és az erdők szélén, másztam magaslesre, jártam az elhagyatott, kísértet lakta magtárban, ahol a régi, kiömlött liszt miatt még éjjel is vakító fehérség nyújtózott a padlón, s a falakon.
Útjaim során csak egyetlen alkalommal találkoztam emberrel – egy férfi próbált bemászni az utca felé két ablakos házába, ott, ahol csak félig volt leeresztve a redőny. A kocsmából jött haza, s nem szerette volna, ha a felesége rajtakapja ezen az éjjeli kitérőn.
Kitérni olykor szükséges – nem is a kocsmába, inkább a magányosságba. Kell, hogy néha, a csillagoktól szeplős ég alatt, egyedül legyünk a gondolatainkkal.

Hajnalban szerettem volna indulni Szombathelyre, de 4-kor lenyomtam az órát, s az 05:40-es felriadáskor már nyilvánvaló volt, hogy nem érem el a hatos vonatot – így hát a 10 órásra szálltam fel. A dohányzó kocsiban szoktam ülni, mert szeretem a csendet, abban többnyire nem szokott tömeg lenni – ma is csak néhányan szálltunk fel. Nem szeretem, mikor a majdnem üres vagonban keresik a helyüket az emberek. Teljesen mindegy, ki, hová ül, ugyanúgy versenyt futnak a fák a vonattal, függetlenül attól, hogy melyik ablakon keresztül figyeljük. (Eddig úgy vettem észre, mindig a vonat győz.)
Egy szőke lány a helyét keresve szállt fel. Hosszas nézelődés után végül velem szemben ült le, majd könnyeden megállapította, hogy az ő helyén ülök, de tulajdonképpen nem probléma, hiszen neki így is megfelelő. Persze azonnal felajánlottam, hogy cseréljünk – nem élt a lehetőséggel. Nem is szóltunk többet egymáshoz, míg néhány perccel később odaért hozzánk a kalauz. Mikor a jegyem mellé megmutattam a diákigazolványomat is, észrevettem, hogy a lány felfigyel a dologra. Persze ezután már azonnal elkezdtünk beszélgetni, hiszen a közös iskola rengeteg témát ad.

Közben eszembe jutott, hogy van nálam néhány szál cigaretta (egy pár nappal korábbi, kellemes beszélgetés egészségtelen emlékeként). Mivel nem vagyok rendszeres dohányos, így nem is volt nálam tűz – kénytelen voltam hát a mögöttünk ülő férfitól kérni, mindkét alkalommal. Ősz, copfos, ötvenes, mielőtt megszólítottam volna, rácsodálkoztam a kezeire – fiatal, törékeny művészkezek. Hihetetlen kontraszt volt, ahogy agg, barázdált arcához emelte vele a cigarettát. (Mint amikor a barokk templom mellé építenek egy csupa üveg, modern épületet.) Mikor másodszor kértem tőle tüzet már mosolyogtam – kottát írt éppen.

…

A lánnyal beszélgetve hamar kiderült, hogy sokban közös az érdeklődésünk, így szinte elrepült a három, vonaton töltött óra. Végül telefonszám és e-mail cím cserével búcsúztunk el egymástól, majd mindketten leszálltunk, s mentünk a magunk útján.

***

Csak egy napra mentem Szombathelyre, így ezeket a sorokat már nyolc órakor írom, a Budapest felé zakatoló vonaton. Mikor leültem a dohányzóba, egyszer csak egy ismerős, barna, kord zakót vettem észre, amint viselője épp egy kellemes helyet keresett (persze nem a jegye alapján). Mikor megfordult, már mosolyogtam rá – az ötvenes zeneszerző volt. (Mindig ilyennek képzeltem egy mai Beethovent.) Mielőtt a közelben helyet foglalt, megkérdezte, hogy van-e tüzem. Igennel feleltem (függetlenül attól, hogy se tüzem, se cigarettám nem volt).

Még csak néhány perce utaztunk, mikor egy szintén ötvenes (vagy talán hatvanas évei elején járó), külseje alapján csekély bizalmat ébresztő, szakállas férfi felkelt addigi ülőhelyéről és a jegyét vizsgálgatva végül leült velem szemben, maga mellé téve nagy, elnyűtt nejlonszatyrát. Közölte, hogy megtalálta a helyét, merthogy neki arra az ülésre szól. Nyugtáztam, majd szemüveget vett elő és elkezdett rejtvényt fejteni. Sokat nem is szólt, csak mikor látta, hogy zenét hallgatok. Megkérdezte, hogy szalagról szól-e, mondtam neki, hogy egy kicsi, digitális lejátszóm van, amiben már semmiféle szalag nem férne el. “Hát, bizony, sokat változott a technika 7 év alatt, míg be voltam zárva. Akkor már a videók sem működnek, ugye?” … “És jó zenét hallgat?” … “Nahát, gratulálok, Karády Katalin nekem is az egyik kedvencem.” … Sokat nem is beszélgettünk ezután, mígnem elővett egy műanyag poharat, narancslevet, majd egy kis üveg, bontatlan vodkát. Töltött a poharába mindkét italból, majd a vodkát kicsit felém billentve megkérdezte, hogy kérek-e. Nem kértem, de körülbelül három másodperc múlva meg is gondoltam magam – “Tudja mit? Mégis csak kérek.” – majd a kevéske teámba loccsantott egy emberes adaggal.
Most csendesen iszogatunk, ő rejtvényt fejt és cigarettázik, én pedig zenét hallgatok – “…kis cigaretta te hidd nekem el, hogy engem is csak égve dobtak el…”

***

Időközben megérkeztem, ezeket a sorokat már a kedvenc fotelembe gömbölyödve (halkan dorombolva) írom.

Az utazás utolsó fél órájában útitársamnak megeredt a nyelve (mondta is, hogy a kevéske ital is sok volt neki) – mesélt az életéről, könyvekről, végül arról is, hogy miért zárták be (a börtön szó egyikünk szájából sem hangzott el). Szerette a benti könyvtárat, rengeteget olvasott – igazán kellemes társaságnak bizonyult, érdekes volt hallgatni. 7 év után végre hazaért; várja a családja – feleség, gyerekek, unokák.

…

Leszálltam, intettem a mobilon beszélő Beethovennek, aki mosolyogva intett vissza, majd teli szívvel suhantam egészen idáig, a kicsi, elnyűtt fotelembe, hogy megoszthassam veletek, miképp utazom, mikor nyitott vagyok a világ felé.