wildgica.hu

Mostanában nem tudtam írni, mindig valami egyébbel foglaltam el magam, pl. kellett egy csomó névjegykártyát terveznem meg ilyesmik. Jelenleg pár napot itthon vagyok Szombathelyen, ami igencsak örvendetes, mert minden nap találkozom az itteni barátaimmal. Legszívesebben vissza sem mennék Kanizsára – de hát ezt úgyis tudjátok. Mondjuk a kollégáim miatt jó ott lenni, de nem sok egyéb pozitívumot tudnék mondani. No, de remélem idővel javul a helyzet – azaz hazakerülök, vagy pedig Bp-re. Tulajdonképpen mindkettő remek lenne. Csak ne Kanizsa…

Ami mondjuk nem jó, hogy az örömeimről és bánataimról jelenleg nem írhatok, mert mindegyik olyan téma amit nem dobnék így bele a közösbe. Hát, ennyi.

Erősen le vagyok maradva a blogírással. Téma van bőven, csak igazán időm meg erőm nincs mostanában, hogy írjak. Heti 2×3 órát angolra járok, munka után – éjjel meg úgy ájulok be az ágyba. Egyébként nem bánom, hogy ez a helyzet, szeretem, ha maximálisan ki vannak töltve a napjaim (ha napokig nem csinálnék semmit, akkor hamar előjönne a jajminekvagyok-semmihasznom érzés). No, persze összegyűjtöm ám az erőmet, aztán nekiállok, mert – számomra legalábbis – fontos leírnom a munkahelyi élményeimet, tapasztalataimat.

Jelenleg egyébként lázam van, meg a szokásos ínhüvely-gyulladásom sem kímél túlzottan. Ami viszont mindezt háttérbe szorítja: nagyon szeretek a Halisban dolgozni. Tudom, nem vagyok ezzel trendi, mert az emberek általában nem szeretik a munkahelyüket / munkájukat. Hát, én igen, mert mindig olyan feladatokat kapok, amiket szívesen csinálok. Ma is húztam a számat, mikor el kellett indulnom angolra, mert munkaidőmön kívül is szívesen maradtam volna, hogy folytassam a munkát – mert ez szerintem nem is munka, hanem hobbi. Pontosabban nekem – többek között – ez a hobbim is. Állati szerencsés vagyok, ugyanakkor kicsit szégyellem magam, hogy ilyen nyálas bejegyzést voltam képes az arcotokba tolni. Gáz vagyok. Vállalom.

Amitől már hetek óta be vagyok sózva, oda meg vissza vagyok, azt most elárulom így publik – bár önmagában a bejegyzésem címe is eléggé beszédes. Szóval az a nagy hír, hogy három hónapig a Halis István Városi Könyvtárban fogok dolgozni Nagykanizsán. Talán emlékeztek rá, hogy nyáron másfél hetet töltöttem ott, bár tény, hogy utána igencsak elhanyagoltam a blogolást. (Volt egy elég vacak időszakom… Régebben az egyik jó barátom sírásó volt, s miután váltott, akkor mondta, hogy már kint van a gödörből. Nos, velem is valami ilyesmi a helyzet.)
Nagyon örülök a lehetőségnek, hogy a Halisban dolgozhatok mostantól – ha valaki esetleg nem tudná, ez az ország legjobb könyvtára. Aki nem hiszi, az jöjjön el, nézze meg, majd iratkozzon be hozzánk. Tökre nagy szeretettel várok minden régi és új havert, barátot, cimbit és pajtit. Na, még oda sem értem, de máris a sajátomnak érzem a helyet; mondjuk ez totál jellemző rám (persze mindig az a saját, ahol épp dolgozom, vagy a legtöbb időt töltöm, de gondolom ez természetes).
Középiskolás korom óta nem laktam kollégiumban, most ismét ott szunyálhatok; furcsa lesz, de ezt is nagyon várom már (olcsóbb, mint egy albérlet, meg hasznos is lehet, mert majd letámadhatom a diákokat a folyosón, hogy járjanak a könyvtárba). Szegény tapirt sajnálom csak, aki kanizsai, és nem tudom, hogyan viseli majd, hogy egy városban tartózkodunk ennyi ideig…
Ha minden jól megy – hát nagyon remélem, hogy igen… -, akkor holnap indulok. Most viszont ideje nekiállnom pakolni, aztán csinálni a KIT-et, mert nem akarok kapkodni már holnap, szimplán csak hátradőlni a vonatban és nézegetni az elsuhanó fákat. Jó is, hogy végre indulhatok, mert már kezdtem unni a nekem énekelgetett “Megy a Gica, megy a Gica Kanizsára…” dalocskát. Következő alkalommal már Kanizsáról jelentkezem, sziasztok.

Firkálmányomon a könyvtár egyik ablaka látható.

Néhány nap múlva pozitív változások fognak végbemenni az életemben. Egyelőre még nem publikus így blogilag, csak szűk baráti körben – tehát saccra olyan 90 emberrel – osztottam meg, hogy mi fog történni. Izgulok és nagyon várom (és aki tudja már és idekommentel valami egy- / kétértelműt, annak az életben nem sütök csokitortát – ezt tessék fenyegetésnek venni, ugyanis remek tortát tudok gyártani). Előtte még el kell intéznem néhány dolgot Szombathelyen, aztán utazom… Szóval nemsokára írok majd erről, de így előre ezt muszáj voltam, mert már annyira be vagyok sózva.

Utoljára egy hónappal ezelőtt írtam bejegyzést. Azt hiszem, ilyen hosszú szünetet még sosem tartottam a blogolásban (és a továbbiakban nem is szeretnék). Hallgatásom oka leginkább az, hogy rengeteg dolgom van, próbálok beletanulni az infobrókerségbe.
Meg aztán van valami, amit így 2 héttel, a történtek után is nagyon nehezen tudok leírni, mivel alig néhány embernek említettem csak eddig. Jó, nem írok még 4 körmondatot, inkább bele a közepébe: február utolsó napján zember szakított velem. Az ok, amiért ezt csak néhány embernek említettem az, hogy nem szeretném, ha mindenki kérdezősködne és sajnálgatna (szeretném, ha ezeket a továbbiakban sem tennétek). Tény, hogy szerelmes vagyok, de ahogy zember szokta mondani sok dologra: majd elmúlik. – Ebben reménykedem… Rengeteg dolgot tudnék írni arról, hogy milyen volt az elmúlt 2 hetem, hogy milyennek tartom az egyedülállóságot (óvodás korom óta nem voltam szingli) – néhány évvel ezelőtt még biztosan meg is osztottam volna az ezzel kapcsolatos gondolataimat, de most már nem érzem ennek szükségét, sem azt, hogy helyes dolog lenne ennyire nyilvánosan megtenni ezt. És akkor most lapozzunk is!
Néhány nappal ezelőtt sikerült valamelyest helyrebillennem lelkileg, mivel a Magyar Információbrókerek Egyesületének titkára lettem. Remélem, hogy megfelelően… izé, a megfelelő az kevés, inkább JÓL tudom majd végezni az ezzel kapcsolatos feladataimat. Szokás szerint lelkes vagyok.
Mielőtt mélyebben beleásnám magam a titkári feladataimba, előtte meg kell írnom a szakdolgozataimat, van rá egészen pontosan 1 hónapom. (Ne, ne tartsa fel a kezét, aki ezt már olvasta tőlem…)
Szóval zajlik az élet, eléggé vegyesen, én meg majd igyekszem gyakrabban írni.