wildgica.hu

Szeretnék eljutni arra a szintre, hogy ne legyen semmim a Nintendo konzoljaimon meg a gépeimen kívül. Ágy sem kell, csak néhány ruha, meg egy matrac amin elalhatok. Nem szeretnék már magamnak venni dolgokat, csak ami igazán szükséges. Nem hiszek abban, hogy a tárgyak boldoggá tudnak tenni – ellenben a növények nagyon. (Ma kaptam egy amarilliszt, ez már a második ilyen virágom. Nincs ennél a fajtánál szebb, mióta élek a kedvencem.) Nem tudom, hogy miért vágyom már olyan régóta arra, hogy ne legyen sok holmim, de egyszerűen akkor érzem jól magam, ha nem birtoklok annyi mindent. Szeretek mobil lenni, ha egy-két táskába össze tudom pakolni mindenem, majd menni bármerre, otthon lenni bárhol (mindenhol!). Nem is tudom, hogy valaha le tudok-e majd ragadni egy városban – egyelőre nem szeretnék, az biztos. Mondjuk néhány évig bárhol elvagyok, azt hiszem, de egyelőre fogalmam sincs, hol fogok megállapodni (ha most tippelnem kellene, akkor azt mondanám, Budapesten).
Mióta Kanizsán lakom a kollégiumban, azóta még inkább jól érzem magam a kevés holmimmal. Szándékosan nem is hozok otthonról semmit már, alig van valami cuccom, igazán kellemes érzés. (Szinte nem is látszik, hogy él itt valaki.) Nem a tárgyaktól érzem otthonomnak a helyet, ahol éppen élek. Tulajdonképpen nem is tudom, mitől érzek valamit annak, ezen el kell még gondolkoznom. Azt sem tudom, hogy mások mitől érzik az otthont otthonnak (főleg ha mondjuk egyedül élnek, mint én).

Leírom véleményemet a szerelemről és a szeretetről. Gyanítom, hogy nem fognak sokan egyetérteni ezzel, esetleg majd megkeseredett nőciként emlegetnek – legyen. Nos, akár boldog, akár boldogtalan párkapcsolatban éltem, mindig így gondoltam a szerelemre és a szeretetre. Akkor vágjunk bele:
A szerelem mulandó és hamis (ettől függetlenül néha én is a csapdájába esem – mert ebben az esetben elegendő magyarázat az, hogy ember vagyok, és mert persze jó érzés a szerelem, ó nagyon is). A szerelem hamis képet mutat a másikról, és a másiknak rólunk. Függőséget alakít ki egy másik ember iránt.
Amikor elmúlik egy kapcsolatban a szerelem, akkor jó esetben megmarad a szeretet. Szerelem nélkül a másik valódi arcát látjuk, aztán ekkor dől el, hogy fenntartható-e adott kapcsolat, vagy sem. (Eddig kellemes volt még a másik lábszaga is, most meg hirtelen milyen büdös lett, bizony.)
Az igazi szeretet nem hamis, nem mulandó, nem heves, nem vad, nem szenvedélyes. Az csak van, a maga csendességében, stabilságában. A szeretet nem lángol fel hirtelen, hanem folyamatosan melegen tart. Nem fázunk mellette sosem.

Az igazság sokszor olyan, mint a 2 számmal kisebb cipő – eleinte rohadtul kényelmetlen és szűk, de ha az ember tűri a fájdalmat, akkor sikerül elviselhetővé tennie. (Olykor esetleg kényelmessé is.)
A hazugság meg 2 számmal nagyobb cipő – hiába húzzuk szorosra, attól még lötyög, és botlik benne az ember. Aztán ki is tömhetjük újabb hazugságokkal.
Az igazság egyszerű, bár sokszor kényelmetlen, viszont ritkábban bukunk orra benne.

Nem mintha sürgető lenne a kérdés (nagyon nem az…), de azon gondolkoztam, hogy jó-e, ha az ember babablogot ír. Próbálom elképzelni, hogy milyen lett volna, ha abba születek bele, hogy már a születésem előtti “tevékenységem” dokumentálva van a neten. Milyen lehet olvasni arról, amikor a szüleim annak örülnek, hogy elkezdtem járni, vagy kimondtam az első szót: processzor.
Gondolom ez valami olyasmi lesz néhány év múlva, mint nyugdíjason az AC/DC tetoválás, vagy a szemöldök piercing – teljesen hétköznapi dolog lesz.
Az is érdekes lehet, hogyan befolyásolja majd ez a gyerek fejlődését. Hát, én azt gondolom, hogy valószínűleg ez nem lesz negatív dolog – de pozitív sem. Ha babát várnék, valószínűleg nem nyitnék egy külön blogot, de elképzelhető, hogy itt azért írnék róla. Illetve azt gondolom, hogy próbálnám visszafogni magam és nem telepakolni a netet a gyermekkel. Meg aztán nem hiszem, hogy a kisbabát regisztrálnám a közösségi oldalakra, mert arról meg hadd döntsön ő, hogy például szeretne-e facebookolni.
Persze nem ítélem el azokat, akik írnak/írtak babablogot, mert egyébként jó dokumentálni a dolgokat – bár én offline tenném.

[a fotó Adrian Samson munkája]

Klisé, ugyanakkor jólesne: egy szép, zöld mezőn mezítláb, széttárt karokkal felnézni az égre, s csak pörögni és pörögni, míg el nem esek a szédüléstől. Néha szükségem van arra, hogy megszédüljek, hogy kipörögjem magamból azokat a gondolatokat, érzéseket, amelyeket másképp nem is lehetne feldolgozni. Olykor szükséges a saját tengelyünk körül pörögni, hiszen a mindennapokban úgyis csak mások körül keringünk.