wildgica.hu

Vélt érzelmek sablonossága. Tulajdonképpen ezzel a rövid mondattal tudnám leginkább leírni az elmúlt időszakot. Az, hogy adott pillanatban azt gondoljuk, valós amit érzünk, még nem probléma. Gond akkor van, mikor ezeket elkezdjük megélni, hiszen – ki előbb, ki később – rá fogunk jönni, hogy hamisság volt. Persze azt hiszem, mindenki a saját kárán tanul. Ha tanul. Ahogy eddig észrevettem, sokunknál baromi lassú ez a tanulási folyamat. Minden ilyen apró sérülésből jön valami új, valami plusz, amiből építkezünk, s amiből aztán később összeáll egy – jó esetben – majdnem kész kép. (Teljes képet sosem kapunk.) Sablon az van, tulajdonképpen rá is húzható minden ilyen vélt érzelmekből fakadó mintára – aztán ez passzol is sok részleténél.
Életünk nagy részét ilyen furcsa kirakózással töltjük. Meg kitakarózással, de az meg egy másik bejegyzést érdemel.

Néha jó volna, ha el tudnánk menekülni önmagunk elől. Korábban sokat próbálkoztam ezzel, most már egyre ritkábban teszem. Nehéz elfogadni azt, hogy a menekülés lehetetlen. Csak annyit tehetünk, hogy kizárjuk magunkat a gondolatainkból, de akkor meg bezárnak minket valami szanatóriumba, ugye. Persze az is lehet, hogy az elmebeteg ember az, aki valóságosabbnak látja a világot, s önmagát is. Lehet, hogy a beteg elme tulajdonképpen maga a megvilágosodás. Milyen furcsa – ha egy végeláthatatlan, fizikailag nem érzékelhető helyről zárod ki magad, akkor elővigyázatosságból bezárnak egy összehasonlíthatatlanul kisebb, minden érzékszervünk által könnyen behatárolható helyre.

Leginkább akkor fognánk menekülőre a dolgot, mikor olyat érzünk, amiről azt gondoljuk, nem helyes, vagy számunkra káros. Ekkor gondolatainkat más mederbe terelnénk, de persze ezt tartósan nem lehet. Erre talán legkézenfekvőbb, s legtöbbünk által átélt példa a reménytelen szerelem. Ebben az esetben önmagunk védelmének érdekében menekülünk. Senki sem vágyik a lelki sérülésre, ezért inkább a lehető legtöbbféleképpen megpróbálja elkerülni azt. A hosszan tartó reménytelenség tartós károsodást okozhat gondolatainkban, lelkünkben.¹ Időnként átmenetileg meg is nyomorodunk, de ha kellően erősek vagyunk, akkor ismét megtanulunk járni; embere válogatja.

Már évekkel ezelőtt megfogalmazódott bennem a gondolat, de mostanában ismét felerősödött – ha tehetném, soha többé nem kommunikálnék szavakkal (olyan sok egyéb módon lehet). Nekem jobb, ha nem formálom szavakká a gondolataimat, hiszen olyan ez, mint amikor az ember először próbál korongozni… a mester keze alatt szépen siklik az agyag, gömbölyödik-keskenyedik a váza, aztán amikor sorra kerülünk, csak egy kacska masszát produkálunk a kecses váza helyett. Gondolataim torz masszaként bukkannak elő a kimondott szavakkal. Bár tehetném, hogy többé ne szólaljak meg…!

Rengeteg barátom, ismerősöm nagyon magányos – ahogy ezt írják a neten. Baromira szét vagyunk szóródva Európában, sokunknak kell idegen országokban, városokban boldogulniuk. Vannak, akik szimplán elpanaszolják ezt X darab közösségi oldalon, vannak akik tüskéket növesztenek, s vannak, akik a kettő között tartanak valahol. Én azt hiszem, a megtüskésedett állapotban vagyok már. Persze előfordul, hogy itt-ott elsírom a bánatomat, de szerintem inkább munkáról, egyebekről írogatok, mint arról, hogy jaj de rosszul érzem magam (persze azért a blogom más tészta).
Mindig csodáltam azokat, akik például szívesen elmentek egyedül is sétálni – én erre képtelen lennék, de ahogy látom ezzel elég sok barátom van ugyanígy. Valahogy át kell az ember agyát programozni egyedüllét üzemmódba. Nekem ez 1 év alatt sajnos nem sikerült. Egyáltalán jó-e, ha az ember átáll fejben? Annak nem az lesz a következménye, hogy nem talál majd társat? Illetve, hogy egy idő után nem is akar társat?
Erről meg az jut eszembe, hogy mennyire utálom, amikor valaki azt vonja le velem kapcsolatban egy beszélgetés után, hogy aha, akkor te még keresed a társadat… Hát keresi a fene, dehogy keresem. Ha keresném, akkor már minden bizonnyal találtam volna. Nem tudok keresni, meg nem is akarok, mert félek, hogy nem elég erősek a tüskéim, aztán csak sérülök. Persze egyedül lenni meg rossz, legyen szó arról, hogy nincs társunk, vagy arról, hogy a legtöbb barátunk messze él tőlünk… az viszont biztos, hogy csak azért nem érdemes összejönni senkivel, hogy úgy érezzük, van valakink, mert az csak rövid időre orvosság, s hamar belátható, hogy nem valódi gyógyír. Igen, ezeket a dolgokat szerintem nyugodtan leírhatjuk, kimondhatjuk, sokunknak ez a problémája.

…
Kongó, üres folyosókon rohant végig. A nyitott ajtajú, sötét termekből visszhangzottak léptei. Menekült. Elfutott a lusta, fekete kígyóként tekergő gyártósor mellett. A gyárépület teljesen ismeretlen volt számára. Gépolaj sűrű, savanyú szagát érezte mindenütt, szinte már az ízét is a szájában.
Mikor egy hosszú folyosó végén elágazáshoz ért, pillanatra megtorpant, hallgatta saját zihálását, s ahogy fülében dobolt a vér. Hirtelen…

FOLYTASSÁTOK, kíváncsi vagyok, együtt mit tudunk kihozni ebből. Lehet mindenféle hosszú leírás, vagy csak egy pár mondatos folytatás, amit még tovább lehet fűzni. Lehet eléje írni, meg utána is. Folytathatjátok akár egymás írásait is. Játsszunk egy kicsit együtt.

Szeretnék eljutni arra a szintre, hogy ne legyen semmim a Nintendo konzoljaimon meg a gépeimen kívül. Ágy sem kell, csak néhány ruha, meg egy matrac amin elalhatok. Nem szeretnék már magamnak venni dolgokat, csak ami igazán szükséges. Nem hiszek abban, hogy a tárgyak boldoggá tudnak tenni – ellenben a növények nagyon. (Ma kaptam egy amarilliszt, ez már a második ilyen virágom. Nincs ennél a fajtánál szebb, mióta élek a kedvencem.) Nem tudom, hogy miért vágyom már olyan régóta arra, hogy ne legyen sok holmim, de egyszerűen akkor érzem jól magam, ha nem birtoklok annyi mindent. Szeretek mobil lenni, ha egy-két táskába össze tudom pakolni mindenem, majd menni bármerre, otthon lenni bárhol (mindenhol!). Nem is tudom, hogy valaha le tudok-e majd ragadni egy városban – egyelőre nem szeretnék, az biztos. Mondjuk néhány évig bárhol elvagyok, azt hiszem, de egyelőre fogalmam sincs, hol fogok megállapodni (ha most tippelnem kellene, akkor azt mondanám, Budapesten).
Mióta Kanizsán lakom a kollégiumban, azóta még inkább jól érzem magam a kevés holmimmal. Szándékosan nem is hozok otthonról semmit már, alig van valami cuccom, igazán kellemes érzés. (Szinte nem is látszik, hogy él itt valaki.) Nem a tárgyaktól érzem otthonomnak a helyet, ahol éppen élek. Tulajdonképpen nem is tudom, mitől érzek valamit annak, ezen el kell még gondolkoznom. Azt sem tudom, hogy mások mitől érzik az otthont otthonnak (főleg ha mondjuk egyedül élnek, mint én).