Klisé, ugyanakkor jólesne: egy szép, zöld mezőn mezítláb, széttárt karokkal felnézni az égre, s csak pörögni és pörögni, míg el nem esek a szédüléstől. Néha szükségem van arra, hogy megszédüljek, hogy kipörögjem magamból azokat a gondolatokat, érzéseket, amelyeket másképp nem is lehetne feldolgozni. Olykor szükséges a saját tengelyünk körül pörögni, hiszen a mindennapokban úgyis csak mások körül keringünk.
Januárban siratófalat csináltam a blogomból, talán ez az oka annak, hogy februárban miért nem volt még kedvem erre járni. Igazából semmi sem lett jobb azóta (elképzelhető, hogy egy sőt…-öt is ide kellene szúrnom). Persze vannak az életemben nagyon jó dolgok is, csak most azokból van kevesebb. Az a kevéske meg olyan, amit nem osztanék meg nyilvánosan… sőt, talán senkivel sem osztanék meg, legyen bármilyen személyes beszélgetésről is szó. Befordultam, s annak ellenére, hogy sok helyre írok sok mindent, szinte semmit sem osztok meg magamról/magamból igazán. Ha meg mégis, akkor ritkán és keveset. Elcsendesedtem (még ha a felületes szemlélők ezt nem is látják).
Tudjátok furcsa, hogy a nők “vénségükre” hülyülnek meg. Sokáig nagyon hasonlók vagyunk, fiúk és lányok… aztán egyszerre csak azon vesszük észre magunkat, hogy a másik miért karcol belénk fájdalmas nyomokat a szóval. Tulajdonképpen egymást karcolgatjuk, sok-sok apró sebet ejtve egymáson. Vagdossuk egymás bőrét, míg vér nem serken belőle – borzalmas, pedig sem a férfiaknak, sem a nőknek nem áll szándékában ilyet tenni. A közös nyelvet megtalálni pedig fájdalmasan nehéz… én még kölyök vagyok, s hiszek abban, hogy igenis van közös nyelv.
A mesében könnyű királylánynak, s királyfinak lenni, az éleben viszont borzasztóan nehéz – mondja ezt egy 24 éves, szárnyait próbálgató sárkány királylány…
Ezt pedig olvassátok el, mert nem tudom így simogatni a szavakat, viszont ezen szavak sora tökéletesen passzol ide:
Robog velem a vonat, a fejemben kattognak a kerekek. (Bekattantam. Hah!) Az emberi kapcsolatokon gondolkozom… hmm, azért ez így túl nagy falat lenne – egyszerűen csak a szerelmi viszonyokon méláztam el. Viszonyok, iszonyok. Mennyire hasonló ez a két szó, s milyen jól kifejezik a kapcsolatban töltött idő múlását. Azt gondoltam, hogy szeretem, ha múlik az idő. Vagy inkább zajlik. Azt hiszem, már nem kedvelem ezt a megállíthatatlan, megváltoztathatatlan tulajdonságát. Ha valamit elhibázunk a múltban, azt később talán ki sem javíthatjuk már (vagy csak szörnyen nehezen) – ekkor kopog be a kétségbeesés.
Sírok, hogy a csontjaim repednek bele. A sírás kitisztítja a tekintetemet. Ha sírás közben tükörbe nézek, sokkal inkább önmagamat látom, mint mikor kacagva fésülöm a piros hajamat előtte. Belefésülöm. Nincs is átmenet, csak az a vékony, hideg lap, amit ha kicsit erősebben nyomunk meg öt ujjunkkal, érezzük, ahogy feszül, s hirtelen átbucskázunk a tükör másik oldalára. Ami itt rossz, ott talán jó lehet. Át kellene költöznöm, s minden bizonnyal boldog lennék.