wildgica.hu

Van az a pont, mikor az ember már nem csak szimplán élvezi az egyedül élést, hanem dagonyázik benne. Nálam ez mostanában jött el, s az a helyzet, hogy le nem cserélném semmire. Persze lehet járni férfiakkal meg nőkkel meg földönkívüliekkel, no de összeköltözni? Na nem, köszönöm…

Egyetlen dolog van, ami jelenleg bosszantó, s az egyedül éléshez kapcsolódik. Miért van az, hogy a férfiak azt gondolják, hogy egy nő, aki egyedül él, s akinek nem látnak az oldalán nap mint nap egy fazont, az automatikusan levadászandó, hiszen hát védtelen, és – ó, borzalom! – szörnyen magányos is? Oké, természetesen nem szeretnék általánosítani, mert nem minden férfi gondolkodik így – szerencsére. Illetve: a férfi nem gondolkodik így egyáltalán. A pasik szokása ez inkább.¹

Engem rendszeresen betalálnak az ilyenek, mert sajnos nem értik és nem érzik, hogy az egyedüllét nem azonos a magánnyal. Az egyedüllét jó dolog, mindenkinek szüksége van rá (kinek hosszabb, kinek rövidebb ideig). A magány meg az, amibe akkor kerülünk, ha elhagyjuk magunkat, s vélt sebeinket nyalogatva sajnálkozunk összekuporodva, hogy rettenetes nekünk. Nem, nem az. Aki nem tudja magát lefoglalni egyedül is, azzal szerintem problémák vannak. Lehet pajtásokkal találkozni, kollégákkal elmenni kávézni, leülni és kockulni (ha épp ahhoz van az embernek kedve / arra van lehetősége), stb.

No, talán ezen a ponton kellene ezt a postot abbahagynom. Életem legcsajosabb bejegyzése lett ez, azt hiszem. Rendszert mondjuk nem csinálok belőle, de ezt most nagyon jó volt kiírnom magamból (egyébként minden nap írok naplót, nem is rövidet – csak épp nem teszem fel a netre).
Összefoglalva azt kell mondanom, hogy – bár vannak itt-ott problémáim a jelenlegi életem bizonyos részeivel, de – összességében boldog vagyok. Bár talán nem is boldogságnak nevezném, inkább az elégedett a megfelelő szó… és talán a békés is. Végül pedig szeretném a lányoknak, csajoknak és nőknek üzenni, hogy ne féljetek egyedül lenni, mert akkor is egész emberek vagytok, ha nincs társatok. Ha csak úgy tudtok teljes ember lenni, ha van mellettetek valaki, akkor sokkal jobb, ha nincs senkitek. Magunkat érdemes előbb helyretenni, s utána kapcsolatba kezdeni, mert akkor rengeteg konfliktustól megkíméljük magunkat és a másikat is – szerintem.
Önvizsgálat, önismeret, önmegvalósítás. Aki bekommenteli, hogy önkielégítés, azt kimoderálom, mint a szél. Puszi.

Vélt érzelmek sablonossága. Tulajdonképpen ezzel a rövid mondattal tudnám leginkább leírni az elmúlt időszakot. Az, hogy adott pillanatban azt gondoljuk, valós amit érzünk, még nem probléma. Gond akkor van, mikor ezeket elkezdjük megélni, hiszen – ki előbb, ki később – rá fogunk jönni, hogy hamisság volt. Persze azt hiszem, mindenki a saját kárán tanul. Ha tanul. Ahogy eddig észrevettem, sokunknál baromi lassú ez a tanulási folyamat. Minden ilyen apró sérülésből jön valami új, valami plusz, amiből építkezünk, s amiből aztán később összeáll egy – jó esetben – majdnem kész kép. (Teljes képet sosem kapunk.) Sablon az van, tulajdonképpen rá is húzható minden ilyen vélt érzelmekből fakadó mintára – aztán ez passzol is sok részleténél.
Életünk nagy részét ilyen furcsa kirakózással töltjük. Meg kitakarózással, de az meg egy másik bejegyzést érdemel.

Néha jó volna, ha el tudnánk menekülni önmagunk elől. Korábban sokat próbálkoztam ezzel, most már egyre ritkábban teszem. Nehéz elfogadni azt, hogy a menekülés lehetetlen. Csak annyit tehetünk, hogy kizárjuk magunkat a gondolatainkból, de akkor meg bezárnak minket valami szanatóriumba, ugye. Persze az is lehet, hogy az elmebeteg ember az, aki valóságosabbnak látja a világot, s önmagát is. Lehet, hogy a beteg elme tulajdonképpen maga a megvilágosodás. Milyen furcsa – ha egy végeláthatatlan, fizikailag nem érzékelhető helyről zárod ki magad, akkor elővigyázatosságból bezárnak egy összehasonlíthatatlanul kisebb, minden érzékszervünk által könnyen behatárolható helyre.

Leginkább akkor fognánk menekülőre a dolgot, mikor olyat érzünk, amiről azt gondoljuk, nem helyes, vagy számunkra káros. Ekkor gondolatainkat más mederbe terelnénk, de persze ezt tartósan nem lehet. Erre talán legkézenfekvőbb, s legtöbbünk által átélt példa a reménytelen szerelem. Ebben az esetben önmagunk védelmének érdekében menekülünk. Senki sem vágyik a lelki sérülésre, ezért inkább a lehető legtöbbféleképpen megpróbálja elkerülni azt. A hosszan tartó reménytelenség tartós károsodást okozhat gondolatainkban, lelkünkben.¹ Időnként átmenetileg meg is nyomorodunk, de ha kellően erősek vagyunk, akkor ismét megtanulunk járni; embere válogatja.

Már évekkel ezelőtt megfogalmazódott bennem a gondolat, de mostanában ismét felerősödött – ha tehetném, soha többé nem kommunikálnék szavakkal (olyan sok egyéb módon lehet). Nekem jobb, ha nem formálom szavakká a gondolataimat, hiszen olyan ez, mint amikor az ember először próbál korongozni… a mester keze alatt szépen siklik az agyag, gömbölyödik-keskenyedik a váza, aztán amikor sorra kerülünk, csak egy kacska masszát produkálunk a kecses váza helyett. Gondolataim torz masszaként bukkannak elő a kimondott szavakkal. Bár tehetném, hogy többé ne szólaljak meg…!

Rengeteg barátom, ismerősöm nagyon magányos – ahogy ezt írják a neten. Baromira szét vagyunk szóródva Európában, sokunknak kell idegen országokban, városokban boldogulniuk. Vannak, akik szimplán elpanaszolják ezt X darab közösségi oldalon, vannak akik tüskéket növesztenek, s vannak, akik a kettő között tartanak valahol. Én azt hiszem, a megtüskésedett állapotban vagyok már. Persze előfordul, hogy itt-ott elsírom a bánatomat, de szerintem inkább munkáról, egyebekről írogatok, mint arról, hogy jaj de rosszul érzem magam (persze azért a blogom más tészta).
Mindig csodáltam azokat, akik például szívesen elmentek egyedül is sétálni – én erre képtelen lennék, de ahogy látom ezzel elég sok barátom van ugyanígy. Valahogy át kell az ember agyát programozni egyedüllét üzemmódba. Nekem ez 1 év alatt sajnos nem sikerült. Egyáltalán jó-e, ha az ember átáll fejben? Annak nem az lesz a következménye, hogy nem talál majd társat? Illetve, hogy egy idő után nem is akar társat?
Erről meg az jut eszembe, hogy mennyire utálom, amikor valaki azt vonja le velem kapcsolatban egy beszélgetés után, hogy aha, akkor te még keresed a társadat… Hát keresi a fene, dehogy keresem. Ha keresném, akkor már minden bizonnyal találtam volna. Nem tudok keresni, meg nem is akarok, mert félek, hogy nem elég erősek a tüskéim, aztán csak sérülök. Persze egyedül lenni meg rossz, legyen szó arról, hogy nincs társunk, vagy arról, hogy a legtöbb barátunk messze él tőlünk… az viszont biztos, hogy csak azért nem érdemes összejönni senkivel, hogy úgy érezzük, van valakink, mert az csak rövid időre orvosság, s hamar belátható, hogy nem valódi gyógyír. Igen, ezeket a dolgokat szerintem nyugodtan leírhatjuk, kimondhatjuk, sokunknak ez a problémája.

…
Kongó, üres folyosókon rohant végig. A nyitott ajtajú, sötét termekből visszhangzottak léptei. Menekült. Elfutott a lusta, fekete kígyóként tekergő gyártósor mellett. A gyárépület teljesen ismeretlen volt számára. Gépolaj sűrű, savanyú szagát érezte mindenütt, szinte már az ízét is a szájában.
Mikor egy hosszú folyosó végén elágazáshoz ért, pillanatra megtorpant, hallgatta saját zihálását, s ahogy fülében dobolt a vér. Hirtelen…

FOLYTASSÁTOK, kíváncsi vagyok, együtt mit tudunk kihozni ebből. Lehet mindenféle hosszú leírás, vagy csak egy pár mondatos folytatás, amit még tovább lehet fűzni. Lehet eléje írni, meg utána is. Folytathatjátok akár egymás írásait is. Játsszunk egy kicsit együtt.