Néha jó volna, ha el tudnánk menekülni önmagunk elől. Korábban sokat próbálkoztam ezzel, most már egyre ritkábban teszem. Nehéz elfogadni azt, hogy a menekülés lehetetlen. Csak annyit tehetünk, hogy kizárjuk magunkat a gondolatainkból, de akkor meg bezárnak minket valami szanatóriumba, ugye. Persze az is lehet, hogy az elmebeteg ember az, aki valóságosabbnak látja a világot, s önmagát is. Lehet, hogy a beteg elme tulajdonképpen maga a megvilágosodás. Milyen furcsa – ha egy végeláthatatlan, fizikailag nem érzékelhető helyről zárod ki magad, akkor elővigyázatosságból bezárnak egy összehasonlíthatatlanul kisebb, minden érzékszervünk által könnyen behatárolható helyre.
Leginkább akkor fognánk menekülőre a dolgot, mikor olyat érzünk, amiről azt gondoljuk, nem helyes, vagy számunkra káros. Ekkor gondolatainkat más mederbe terelnénk, de persze ezt tartósan nem lehet. Erre talán legkézenfekvőbb, s legtöbbünk által átélt példa a reménytelen szerelem. Ebben az esetben önmagunk védelmének érdekében menekülünk. Senki sem vágyik a lelki sérülésre, ezért inkább a lehető legtöbbféleképpen megpróbálja elkerülni azt. A hosszan tartó reménytelenség tartós károsodást okozhat gondolatainkban, lelkünkben. Időnként átmenetileg meg is nyomorodunk, de ha kellően erősek vagyunk, akkor ismét megtanulunk járni; embere válogatja.
Már évekkel ezelőtt megfogalmazódott bennem a gondolat, de mostanában ismét felerősödött – ha tehetném, soha többé nem kommunikálnék szavakkal (olyan sok egyéb módon lehet). Nekem jobb, ha nem formálom szavakká a gondolataimat, hiszen olyan ez, mint amikor az ember először próbál korongozni… a mester keze alatt szépen siklik az agyag, gömbölyödik-keskenyedik a váza, aztán amikor sorra kerülünk, csak egy kacska masszát produkálunk a kecses váza helyett. Gondolataim torz masszaként bukkannak elő a kimondott szavakkal. Bár tehetném, hogy többé ne szólaljak meg…!