wildgica.hu

Az imént még azt gondoltam, hogy lesz kedvem és erőm kifejteni az utóbbi néhány nap tapasztalatait. Tulajdonképpen sok jóban és valamennyi rosszban is volt részem, most csak a legutóbbi rosszról szeretnék röviden megemlékezni.
Hihetetlenül zavar az, ha valaki nem közli időben, ha problémája van velem. Értem én, hogy vannak olyan típusú emberek, akikben csak gyűlik-gyűlik a feszültség, aztán egyszer csak kirobban és rázúdítják arra, aki miatt ez a sok méreg felhalmozódott bennük. Ettől több szinten vagyok rosszul. Egyrészt ez folyamatosan mérgezi az adott emberi kapcsolatot, másrészt pedig egészen egyszerűen nem sportszerű a másik féllel szemben, akinek tulajdonképpen fogalma sincs arról, hogy valamit rosszul csinál. Ami meg a legborzasztóbb, hogy általában akkor robban ki a dolog, amikor az ember a legkevésbé sem számít rá, illetve amikor eleve van valami problémája – hja, a baj az csőstül jön, nem véletlenül mondogatják annyit ezt a közhelyet. Függöny.

Sajnos továbbra is jönnek a kiütések… ami érdekes, hogy gyakran mennek is, de jellemzően csak napközben. Ilyenkor estére aztán nagyon belehúz és nehezen találom a szavakat, annyira rossz most is… Sírni már nem tudok, belefáradtam ebbe az egészbe. Ha nem lennétek körülöttem annyian, akik szerettek, már biztos sokkal, de sokkal pocsékabb lenne a helyzet – úgyhogy megbecsülöm a jelenlegi állapotomat.

Igazából ti, a barátaim vagytok a családom – ahogy mondani szokták, az általunk választott család. (Aki jobban ismer az úgyis tudja, hogyan állok család szinten – aki nem ismer, annak elég, ha annyit tud, hogy eléggé szűkösen.) No, de elég ebből az érzelgős izéből, kezd túl személyes lenni a dolog.
Apropó személyes: azt tervezem, hogy két henrietta blog lesz, az egyiken a személyes, a másikon a “könyvtár közeli” bejegyzéseimmel. Persze ez még csak egy elgondolás, nem is biztos, hogy megvalósítom… majd kiderül. Egyelőre viszont az iskolai teendőimmel kell foglalkoznom, amelyekkel sajnos még mindig iszonyúan el vagyok maradva.

Mik azok a tulajdonságaink, amelyek miatt a barátaink szeretnek minket? Néha úgy érzem, hogy nincs semmi szerethető bennem… aztán rájövök, hogy csak azért vagyok ezzel így, mert én ismerem magamat a legjobban. Az is furi, amikor másokról érezzük úgy, hogy nincs bennük semmi szeretetre méltó. Akkor most őket vagy nagyon jól ismerjük, vagy a felületes ismeretségből adódóan nem is akarjuk jobban megismerni őket. No, ennyi értelmetlen pötyögés után asszem’ jobban teszem, ha elmegyek zuhanyozni egyet, majd az órám előtt visszaviszem a megyeibe a könyveket, mert életemben először elkéstem a visszacipeléssel. Késedelmi díj húúú.

Most, hogy adatbázisok órán ülök, gondoltam elfoglalom magam valami érdekessel. Azaz nem érdekes, csak az utóbbi napokban ez foglalkoztatott pár kellemetlen percig. No, hát a barátságról van szó. Hogy mi is az, illetve hogyan lehetne meghúzni körülötte a határokat. Mi fér bele a barátságba és mi az, ami már átlépi a határát pozitív, vagy – az elmúlt napokból leszűrve, ebben az esetben sajnos – negatív irányba?
Volt valaki, aki nagyon fontos szerepet játszott az életemben. Azaz még mindig van, csak egy ideje már más helyre pakoltam a lelkemben. Vannak neki barátai, aminek őszintén örülök. Viszont! Van olyan is, akiről csak hiszi, hogy a barátja. Bár… visszakanyarodhatnánk az alapkérdéshez, hogy mi is a barátság… illetve, hogy kinek, mi a barátság.
Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem az nem barátom, akinek ha elmondok valamit a magánéletemből, azt gyorsanhamar tovább is adja. Pláne akkor nem a barátom, ha még rá is tesz egy lapáttal, illetve, ha egy számomra fontos embert össze-vissza szid és vádol úgy, hogy 1.) gyakorlatilag fogalma sincs a dolgok hátteréről, 2.) mivel nem a saját magánéletéről van szó, ezért semmi köze hozzá, pláne olyan szinten nincsen, hogy még ítélkezzen is. Akkor meg végképp nem beszélek barátságról, ha az illető mindenféle valótlan dolgokat is elkezd terjeszteni egy olyan emberről, aki közel áll a szívemhez. Hát, számomra ez a nem barát. Nektek?

Szerencsére ma elmaradtak a számtech tanítás óráink, így az egész napot kettesben tölthettem Zorkával. Már nagyon kellett egy ilyen napozós, beszélgetős, délelőtt a tűző napon néhány forraltbort bevágós, majd múzeumnál patakparton üldögélős, délután pedig McDonald’s-ban pukkadásig evős nap. Nagyon jó volt, nah.