wildgica.hu

Minimálisra csökkentett Nintendo konzolok és FarmVille használat mellett, végre megírtam és beadtam mindkét szakdolgozatomat. Sokat (1 évet) váratott magára a dolog, de most már kipipálhatom – jó túl lenni ezen.
Pörgök egyébként ezerrel, de azért ez még koránt sem elég, kicsit rá kell pakolnom a tempóra, mert nyakamon a mindenféle – hogy csak két fontosat említsek: MIBE konferencia és szaknap a könyvtár tanszéken.
Nos, ez most megint egy eléggé vegyes bejegyzés lesz. Nem értem az okát, hogy miért nem tudok már úgy igazán énblogolni. Azt hiszem, nem vesztem el, egyszerűen csak annyi ember vesz körül, hogy miután elmeséltem nekik a számomra érdekes/fontos dolgokat, utána már nincs kedvem, türelmem ide is leírni. Ebben mondjuk csak az a rossz, hogy azok a barátaim, akiket nagyon ritkán látok, egyre kevesebbet tudnak rólam.

Ezzel a címmel van egy folyamatosan bővülő jegyzetem az Evernote-ban. Rengeteg olyan bejegyzéssel vagyok lemaradva, amivel tele van a fejem, s kedves emlékek, de mostanában eléggé besűrűsödtek a dolgaim, így csak most jutottam el addig, hogy írjak is róluk. Legszívesebben mindegyikről egy-egy külön bejegyzést írnék, de azt hiszem az most nem sikerülne (fáradtság és társai miatt). No, akkor haladjunk a múltból errefelé…

(tovább…)

Az utóbbi napokban ajándékot ajándékra halmozott az élet(em). Kinyitom a lakás ajtaját és zúdul be rajta a sok csoda. A csoda egy becsomagolhatatlan, alaktalan ajándék – mégis, ha a kezedben tartod pontosan tudni fogod, hogy mi az, amit kaptál. Úgy érzem, felsorolhatatlan mindaz, ami néhány barátom miatt elém zúdult. Csupán egyetlen egyet tudok suta mondatokká formálni: Azt mondták (ma többen is, egymástól függetlenül), hogy sokkal idősebb vagyok, mint ahány éves testbe zártak. Harmincas, felnőtt emberekként felnéznek rám, és úgy érzik, hogy a gondolataim, a látásmódom egy szinttel feljebb van, mint egy átlag emberé.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem éreztem tőle legalább 6 centivel többnek a meglévő 158 centis “magasságomat”. Viszont! Nem tehetem meg, hogy elhiggyem mindazt, amit ezáltal tőlük kaptam. Nem tudok és nem is akarok másképp nézni önmagamra, mint egy néha megbotló, néha megfontolt, de összességében egy teljesen hétköznapi ember. Rendben van, hogy én vagyok a henrietta és a wildgica (ezek is elhangzottak, mint kiemelendő “érdemek”), de ettől még én is ordítok, ha a bokámba rúgnak…
A szép gondolatokat tudnom kellene kezelni, eltenni a fejemben lévő gondolatkönyvtár azon polcára, ahová tökéletesen illeszkedik. Tessék, nem vagyok én feljebb semmiféle tudatisággal, mint bárki más, hiszen ha így volna, a tőlük kapott csodákat tudnám kezelni. Egyelőre nem megy – és nem is leszek több, mint 158 centi, de nem is tehetem meg, hogy valaha többnek érezzem magam. Megvolt az a két perc, amikor elcsábultam, de ez nem lesz több, kicsi maradok, ami egy nagyon boldog állapot.

Találtam egy csodálatos husky kölyökkutyát. Csupa szív, tele szeretettel, szeretetre éhesen – legalábbis a cirógatás után ezt láttam az óceánkék szemeiben. Ezüstbundájú, barátságos, hamar alkalmazkodó csöppség.
Néztetek már úgy bele egy szempárba, hogy nem érdekelt titeket, hogy egy ember vagy egy kutya tekintetét figyelitek? Huszonhárom éves lánygyermekként kellett megtapasztalom, hogy semmit sem számít az, hogy embert vagy kutyát (sőt, bármilyen élőlényt) szemlélsz, ha a tekintete elárulja, hogy milyen a belső lénye. Elárul-e egyáltalán minket a tekintetünk? Hamis világot képzelni egy szempárba ilyen fiatalon könnyen tudnék, viszont néhány évvel ezelőtt megálljt parancsoltam ennek (a kényszer és a tapasztalás sok mindent hozott). Remélem, hogy amikor az óceán kékjébe merültem, azt láttam, ami valóban a mélyén van – ha így történt, érdemes volt kicsit megmártóznom benne.

Az imént még azt gondoltam, hogy lesz kedvem és erőm kifejteni az utóbbi néhány nap tapasztalatait. Tulajdonképpen sok jóban és valamennyi rosszban is volt részem, most csak a legutóbbi rosszról szeretnék röviden megemlékezni.
Hihetetlenül zavar az, ha valaki nem közli időben, ha problémája van velem. Értem én, hogy vannak olyan típusú emberek, akikben csak gyűlik-gyűlik a feszültség, aztán egyszer csak kirobban és rázúdítják arra, aki miatt ez a sok méreg felhalmozódott bennük. Ettől több szinten vagyok rosszul. Egyrészt ez folyamatosan mérgezi az adott emberi kapcsolatot, másrészt pedig egészen egyszerűen nem sportszerű a másik féllel szemben, akinek tulajdonképpen fogalma sincs arról, hogy valamit rosszul csinál. Ami meg a legborzasztóbb, hogy általában akkor robban ki a dolog, amikor az ember a legkevésbé sem számít rá, illetve amikor eleve van valami problémája – hja, a baj az csőstül jön, nem véletlenül mondogatják annyit ezt a közhelyet. Függöny.