Mivel elég friss, mai élményeimet osztom most meg veletek, ezért lehet, hogy kicsit csapongó és kusza lesz a történet, de igyekszem átadni az érzéseimet és a tapasztalataimat a délutánomról.

Ma két kedves ismerősömmel ebédelni mentem. Egyikük Henrik, kisgyerekként elvesztette a látását. Az étteremnek sajnos az utcafronti helyiségei nem voltak nyitva, így szépen lesétáltunk a meredek és szűk csigalépcsőn az alagsorba. Számomra egészen hihetetlen volt a látvány, amint Henrik, fehér botjával a kezében magabiztosan lesétált az étterembe. Korábban egyébként már tapasztaltam, hogy gyakorlatilag gyorsabban lépcsőzik mint én, aki végig bámulhatom, hogy hová lépek, szóval a csigalépcső sem okozott számára semmiféle nehézséget.
Sajnos még nem voltam annyira bátor, hogy már az ebédemet bekötött szemmel fogyasszam el — feltehetően ruhacsere lett volna a vége. Ebéd után viszont belefoghattunk a tapasztalatszerzésbe. Henrik hozott papírt, egy Braille táblát és hozzá való nyomókát.

A képen a Braille tábla és a nyomóka látható használat közben

Pillanatok alatt leírta a nevünket, aztán mi is kipróbálhattuk, nyilván egy halom értelmetlen karaktersort sikerült produkálni. Nagyon megtetszett egyébként a dolog, így elhatároztam, hogy megtanulom az írást. Mivel kínában természetesen mindent gyártanak, így rendelek is magamnak egy táblát, aztán kezdődhet a gyakorlás. A vakok, akárcsak a látó emberek balról jobbra olvasnak, de mivel a papír kidomborodó részeit kell érezniük, ezért ha úgy tetszik a lap hátoldalára, jobbról balra haladva a betűkkel bökdösik bele a szöveget.
Arról egyelőre nincs elképzelésem, hogy ilyen finoman pöttyözött betűket hogyan tudok majd tapintás segítségével elolvasni, de haladjuk csak szép sorjában, egyelőre tanuljam meg az ábécét… :)
Ami azonnal eszembe jutott, hogy hát szépen végignézegetem és memorizálom az ábécét, de azt gondolom, az csalás volna, úgyhogy szépen kitalálom, hogyan lehetne a kezem számára is elfogadható méretű, lehetőleg jó nagy betűket készíteni, majd azokról letapogatva tanulni — jó eséllyel ezt sötétben, vagy bekötött szemmel kell majd csinálom, máskülönben nem bírnám ki, hogy ne használjam a látásomat hozzá.

Az étteremben fizettünk, ami szintén izgalmas dolog volt. Te megbíznál egy idegenben, hogy akkor most a húszezrest vagy az ezrest választja ki a pénztárcádból? Naná, hogy nem. Állati jó megoldás a Pénzfelismerő app, ami egy halom ország valutájáról azonnal megmondja, hogy milyen címletű, amint a telefonod kameráját fölé tartod.

Apropó, ha már a bekötött szemről elmélkedtem feljebb… hatalmas élményben volt részem! Henrik hozott magával egy plusz fehér botot, hogy egy kicsit átélhessem, milyen egy vak ember számára az utcai közlekedés.

A képen Henrik és én vagyunk, indulás előtt

Tudtam, hogy ez is része lesz a mai napunknak, de míg el nem jött a pillanat, nem igazán aggódtam miatta. Rendkívül ijesztő dolog, amikor valósággá válik, hogy te mostantól akkor tényleg nem hagyatkozhatsz a látásodra, csupán egy fehér bot van a segítségedre abban, hogy egy elképesztően hangos és veszélyes világban boldogulj. Annyi könnyítést kaptam, hogy egy olyan utcán kezdtük el útunkat, amelynek szinte teljes hosszában van vakok számára eligazodást segítő útburkolat. Jóllehet a városban ez az egyetlen ilyen utca. Ennek segítségével tudtam azonosítani, hogy egyenesen haladok-e, illeve hogy mikor érek átkelőhöz — ha esetleg az autók zaja nem volna elég. Könnyítés volt még az első egy-két áthaladás alkalmával, hogy Henriknek van egy kicsi eszköze, amely meg tudja csipogtatni a közlekedési lámpákat (nyilván azokat, amelyek az eszközre fel lettek készítve), s amint azok zöldre váltanak és akkor is ráküldünk egy jelzést, akkor a lámpa hangosan bemondja, hogy melyik utcán haladhatunk át. Később természetesen a fülemre kellett hagyatkoznom, illetve felismerni a különböző közlekedési helyzeteket, például hogy mikor és honnan jöhet autó, így mikor a legbiztonságosabb lelépnem a padkáról, stb.

Kipróbálhattam, hogy milyen néhány lépcsőfokon fel és le menni, illetve azt is, hogy amikor az útburkolat nincs “felokosítva”, akkor hogyan lehet betájolni magunkat. Természetesen a házfalak voltak ebben nagy segítségemre, de volt olyan eset is, mikor az útpadkához közel haladva, ahhoz viszonyulva haladtam.
Egyszer volt valami hangosabb zaj az utcán, attól nagyon megijedtem. Visszagondolva erre az élményre, nem tudom másképp megfogalmazni: ha látunk, akkor a körülöttünk lévő zaj sokkal halkabb. Csodálatos érzékszerveink vannak, mert azután néhány perccel, hogy átmenetileg megszűnt a látásom, máris beerősített a hallásom, sőt a szaglásom is. Hát még a tapintás…! A fehér bot rövid időn belül olyan volt, mintha a kezem meghosszabbítása lenne, szó szerint mintha a földet séta közben végig tapogattam volna.

Egy esetben sajnos egy látó ember nem volt túl kedves… mivel jó nagy lendülettel jött felém a kopogós cipőjében, így megálltam inkább, kicsit talán összébb is húztam magam. Sajnos a házfal mellett haladt el, ami nekem a támpont volt, ráadásul Henrik elmondása szerint majdnem el is sodort engem. Elég ijesztő volt átélni. Azt azért nem rónám fel neki, hogy a házfal mellett haladt, mivel nekünk látóknak jó eséllyel eszünkbe sem jutna, hogy az a tájékozódási pontja a vak embereknek. Most, hogy tudjátok ezt az infót, kérlek figyeljetek erre, mert eléggé para, mikor valaki a kis biztonságot nyújtó “bázisotok” közepébe trollkodik és ott suhan el. (El sem merem képzelni, milyen lehet, ha egy kerékpáros teszi ugyanezt.)

Egy alkalommal aztán Henrik megragadta a könyökömet és átsuhant velem egy kis füves területen… és akkor bumm, már fogalmam sem volt, hogy hol a csudában lehetek. Előtte pár perccel még szinte tű pontosan meg tudtam mondani. Ennyi, 1-2 méter kellett csak ahhoz, hogy teljes mértékben elveszítsem a fonalat. Körülbelül 10 percet bolyongtam a vezetésével, mire végül megkegyelmezett, és egy olyan területen sétáltunk keresztül amelyről feltételezte, hogy tudom merre lehet. És valóban, újra kitisztult előttem a belső térkép.

Oh, és ha már 10 percet saccoltam az imént… fogalmam sincs, hogy összesen mennyi időt töltöttünk a sétával. 30 percet? 50 percet? Talán másfél órát? Az idő és a távolság is rendkívül hosszúvá vált, amint a látásomra nem hagyatkozhattam. A látó emberek el sem tudják képzelni, hogy egy-egy utcaszakasz milyen döbbenetesen hosszú tud lenni… bár feltételezem, az idő és a távolság normalizálódik, az ember könnyebben tud saccolni, ha már jobban hozzászokott ehhez a helyzethez.
Amint a sétát befejeztük, az első mondatom az volt Henrik felé, hogy: Nem te vagy vak, hanem mi, látó emberek. Ezt mostantól egyébként alapvetésnek tartom. Mintha a Marson jártam volna felfedezőúton… gyakorlatilag nem is ismerjük az utcákat, ha csak látjuk. Túl van értékelve ez a látás dolog rendesen. Csodálatos ajándék, hogy láthatunk, viszont minden más érzékszervünk lényegesen eltompul általa.

Este elmentünk sütizni, és közben figyeltem a cukrászdában dolgozó lányok reakcióját, ahogyan tettem egyébként délben az étteremben ugyanezt a felszolgáló fiúval kapcsolatosan is. Senki sem tud természetesen viselkedni, bár ez tulajdonképpen érthető, mert a városban eddig kevés vak emberrel találkoztam, tehát esélyes, hogy ők is hasonlóképp lehetnek ezzel. Míg a felszolgáló srác kicsit meg volt szeppenve, addig a cukrászdás lányok arcán mintha valami fura, rejtett ellenséges vonásokat láttam volna. Utóbbin eléggé meghökkentem, aztán elgondolkodtam, vajon miért lehet ez. Jobb ötlet híján arra jutottam, hogy talán azért, mert rengeteg olyan vak ember van, akik sajnos nem szimplán a látásukat vesztették el, hanem egyéb, például agyi sérülésük is van. Mikor az emberek esetleg ilyet feltételeznek valakiről, akkor sokan hajlamosak talán még inkább visszahúzódni a kis kagylóhéjukba és a segítés, megismerés helyett a könnyebb, számukra biztonságosabb utat választják. Szerintem ne tegyétek, mert eléggé égő, ha ennyire sem tudtok kilépni a komfortzónátokból arra a néhány percre. Henrik szerencsés, mert ő “csak” nem lát. Számomra nagyon szokatlan volt, hogy így nyilvánuljanak meg felém, ahogy a cukrászdában tették — ugyanakkor hozzá kell tennem, hogy korrektek voltak… viszont én láttam az arcukat is. Feltételezem, hogy a vak emberek is érzik, ha valaki ilyen “furcsa”, de lehet, hogy ehhez is hozzá lehet szokni…? Hm, hát nem hiszem. Talán ami könnyebben megvalósítható, ha az ember vakként kénytelenből szimplán ignorálja az ilyen helyzeteket.

Azt hiszem, hogy ezt a bejegyzést akár még oldalakon keresztül képes lennék folytatni, de egyelőre a legfrissebb élményeket szerettem volna megosztani veletek, aztán ha jobban elmélyülnek bennem a dolgok, akár még szívesen blogolnék tovább a témában.
Összességében ez egy nagyszerű és érdekes élmény volt, hogy belenézhettem egy számomra eddig ismeretlen világba, ez úton is köszönöm neked Henrik, aztán majd csapatjuk…! :D

  • facebook
  • twitter
  • Google+
  • e-mail

Kedvenc és jól bevált könyves oldalamról, a Bookdepository-ról rendeltem egy könyvet, mikor a Super Mario Odyssey játék megjelent Switchre. Gondoltam remek kiegészítése lesz ez a játéknak, ahogy korábban a The Legend of Zelda: Breath of the Wild esetén is bevált az ahhoz rendelt szakirodalom.

Megörültem mikor láttam, hogy már PayPallal is lehet fizetni az oldalon — korábban mindig bankkártyával tettem, de a PayPal egy nyilvánvalóan kényelmesebb alternatíva, így gyorsan ki is fizettem vele a Marios könyvet. Sajnos azonban figyelmetlen voltam, s nem vettem észre, hogy a PayPalon még a régi lakcímem volt megadva (ezt persze simán észrevehettem volna, mert az arcomba tolta az oldal a címemet is fizetéskor). Korábban mindig a Bookdepository adatbázisában tárolt, naprakész címemre küldték a könyveket, szóval fel sem merült bennem, hogy most másképpen történne. Amint pillanatokon belül megkaptam a fizetésről szóló visszaigazoló e-mailt láttam, hogy sajnos a PayPalon megadott, régi címemre fogják a könyvemet postázni.

Azonnal írtam is a Bookdepository ügyfélszolgálatának. Az automatikus válasz az volt, hogy köszönik a mailt, max. 24 órán belül vissza fognak írni. Innentől elkezdődött az aggódás, hogy melyik történik meg hamarabb: a könyv postára adása, vagy a válaszlevél. Sajnos az előbbi történt, aznap délután feladták nekem a küldeményt, a rossz címemre. Pár órával később pedig megjött a válasz is: nagyon sajnálják a dolgot, amint visszajut hozzájuk a könyv, a helyes címemre postázzák, addig is türelmemet kérik, mert hát ez így pár hétbe biztosan beletelik. (Alapesetben egyébként kb. 7 munkanap alatt szokott ideérni tőlük minden, függetlenül attól, hogy európai vagy azon kívüli raktárukból küldik — oh, és persze minden esetben ingyenesen.)

Bementem a postára és az információs pultnál elmondtam a problémámat… akkor joggal mondta az ott dolgozó hölgy, hogy míg a küldemény az országba be nem érkezik, addig sajnos nem tudnak mit tenni az ügyemben, mivel nincs magyar csomagszállítója — amint eltelt annyi idő, hogy feltételezem, átlépte az országhatárt, érdeklődjek akkor.

Gondoltam elébe megyek a dolognak, így aztán egyik ismerősömet megkerestem, hogy ha volna olyan jó, kapja már el a csomagomat a postán, hiszen úgy is ott dolgozik, ráadásul adott részleg sem áll tőle távol. Egy okéval pontot is tett az ügy végére, én pedig nyugodtan vártam, hogy jelentkezik, amint a könyvem megérkezett. Hát, hiába vártam… emberünk ugyanis nem tett ezért feltehetően semmit sem. Szerencsére B tervként ott volt a kollégám, aki korábban a postán dolgozott, s így ő is riadóztatott egy embert, hátha belefut a küldeményembe. Ő figyelte is a dolgot, de sajnos nem találkozott a könyvemmel ő sem (jóllehet neki abszolút nincs köze a csomagos részleghez).

Eltelt kb. másfél hét, s mikor már esedékessé vált a küldemény kézbesítése, gondoltam megnézem, ki költözött korábbi lakóhelyemre. Na, akkor jött a szomorú felismerés, ugyanis emberünknek ugyanaz a vezetékneve, mint az enyém, így aztán ha esetleg egy lazább csomagos vitte ki a cuccot, talán még át is adhatta neki… meg hát ugye ki volt fizetve, ilyet meg könnyebben átvesz az, aki képes ilyen galád dolgot tenni más emberrel. Persze nem tudhattam, hogy átvette-e a küldeményt, vagy sem… annyit sikerült megtennem, hogy korábbi szomszédomat megkértem, kérdezze már meg, hogy nem vette-e át a lakó a könyvet. A válasz nemleges volt. Talán így is van, talán mégsincs így.

Ha igaz, amit mondott és tényleg nem vette át a küldeményemet, akkor viszont annak még jópár napig a postán kellett dekkolnia, mielőtt a Bookdepository-nak visszairányítják. Be is mentem ismét a postára, ahol nem az a hölgy volt az információs pultnál, akinél korábban érdeklődtem. Sajnos ő gyengébb képességűnek is bizonyult, mert ötödszörre sem érette meg, hogy nem dobtak be hozzám értesítőt a csomagról, mert nem-ott-lakom-ahová-küldték… grr… A végén már azt kérte, diktáljam be a magyar csomagszállítót… de hát nem tudtam, csak a külföldi azonosítóját, amin feladták ugye. A végén már azt próbálta bemagyarázni nekem, hogy tuti nem postai küldemény ez, hanem futáros — holott a Bookdepository mindig postával szállíttat mindent (éppen ezért tud ingyenes lenni a shipping ugye).  Szóval gyakorlatilag semmire sem jutottunk, az meg szimpla köcsögség volt, hogy nem tett meg annyit, hogy benézzen a mögötte található kis raktárba, ahol akár simán ki is szúrhatta volna a küldeményemet — már csak amiatt is, mert a kartondobozra mindig izom nagy Bookdepository felirat van nyomtatva.

Én ezt a több hetes folyamatot egyébként végigleveleztem a Bookdepository ügyfélszolgálatával, ugyanis azt javasolták, minden héten váltsunk levelet egymással, hogy amint visszaér hozzájuk a küldemény, azon nyomban megkíséreljék az ismételt feladást. Ami nagyon jól esett, hogy egyik levélben azt írták, ha nem kapják vissza, valahogy akkor is megoldjuk, hogy legyen nekem ilyen remek Marios könyvem…

A könyvet egyébként 2017. október 31-én rendeltem. A mai napon 2018. január 10. van. A könyvet azóta sem kaptam meg, illetve a Bookdepository sem kapta vissza. Átvették, ellopták, elveszett, nem tudni…

Ellenben egy remek dolog történt: küldtek nekem egy másik példányt! :) A mai napon át is vehettem. Szóval most öröm van, meg boldogság, mert nem kellett még egyszer megvásárolnom a könyvet. Már csak amiatt is öröm, mert amikor vettem kb. fél áron 5.600 Ft-ért sikerült megrendelnem (természetesen azóta nem volt ekkora leárazás erre a termékre). Szóval a lényeg: bár kalandos, meg hosszú út volt, mire a könyv egy példányához hozzájuthattam, de nagyon remek ügyfélpanasz-kezelést nyomott a Bookdepository, a Magyar Posta pedig kifejezetten pocsékat.

Bookdepository : Magyar Posta — 1 : 0

 

  • facebook
  • twitter
  • Google+
  • e-mail

Előző, az iPad Pro-ról szóló postom írásakor még úgy gondoltam, hogy nem fogok játszani rajta… aztán egyik gyenge pillanatomban, kíváncsiságtól hajtva feltettem rá a The Sims Freeplay-t, amit korábban hónapokig nyúztam iPhone-on. Cuki pici házikók, cuki pici emberkékkel. Minden tök cuki, imádom. Node…! Amikor én ezt megláttam – mobil eszközhöz képest – maaaarhanagyban az iPad-en, ott dőlt meg minden eddigi, nemjátszomazipaden dolog. Persze nem véletlenül van sokféle Nintendo konzolom, mert elsősorban természetesen továbbra is azokon játszom. Mindig is konzoljátékos voltam, szóval ezzel feltehetően már így is maradok, viszont nem lehet elmenni szó nélkül amellett, hogy mennyire tökéletesek iPad-en a minőségi iOS játékok. Egyébként amiatt is a Sims-et választottam kipróbálásra, mert nem akartam olyan appot erre a célra, amit direktbe egy csomó helyen ajánlanak az eszközre. Valami olyat szerettem volna, ami lehet, hogy csalódás lesz, mert pixeles esetleg, de elképzelhető, hogy egész jól mutat majd. Hát, kellemes csalódás volt ez. Persze nem mondom azt, hogy tökéletes, mert például a kis mindenféle vezérlőgombok tök pixelesek, de a kicsike iPhone kijelző után (mivel nem Plust használok) azért nem semmi élmény volt ilyen nagyban látni a simjeimet.

Azt hiszem, ezzel a játékkal időnként fogok játszani, megtartom az eszközön. Érdekes, hogy – bár (nyilván) a kijelző érintésével működik a játék – valahogy elfeledkeztem közben, hogy nem a Mac-en játszom vele éppen. Nos, asszem így érdemes manapság mobil eszközökre játékokat fejleszteni.

Az alábbi képre pedig feltétlenül kattintsatok rá, mert ott láthatjátok, hogy milyen a The Sims Freeplay iPad Pro-n:

  • facebook
  • twitter
  • Google+
  • e-mail

Azt már az elején leszögezném, hogy ez a poszt az én számítógép használati szokásaimat tükrözi, így egyáltalán nem biztos, hogy másnak is ilyen mértékben váltja ki a gépet az iPad Pro.

Elsősorban grafikai munkáim okán vettem meg az új iPad Pro-t, viszont úgy gondolom, hogy akkor már ne “csak egy rajztábla” legyen az eszközöm, hanem tudjon mindent, vagy legalábbis majdnem mindent, amire nekem szükségem lehet. Természetesen ezek a dolgok hozták magukkal azt, hogy Apple Pencilt és Smart Keyboardot is beszereztem mellé.
Mióta Mac-em van (kb. 6 éve), azóta nem használok egeret, mivel a trackpad olyan szinten tökéletes, hogy nálam azt aligha lehetne überelni. Igen, rajzolni is a trackpaddel szoktam! Sokkal kényelmesebben és “finomabban” lehet használni mint egy egeret, vagy akár a Magic Mouse-t. Feltételezem, hogy érintőkijelző, Pencil, valamint billentyűzet révén, az egeret továbbra sem fogom hiányolni.
Nos, nézzük, hogy melyek azok a dolgok, amelyekre nekem feltétlenül szükségem van egy eszközön akár munka, akár kikapcsolódás okán.

Jellemzően az alábbiak miatt ülök a MacBook Pro elé (nem feltétlenül ebben a sorrendben):

  1. pixelgrafika – Photoshop (főként képszerkesztés)
  2. vektorgrafika – Inkscape, Illustrator
  3. szövegszerkesztés és táblázatkezelés – iWork és Google Drive
  4. film- és videónézés – “téka” és YouTube
  5. chatelés – Facebook Messenger, iMessage
  6. zenehallgatás – iTunes és Spotify
  7. online vásárlás – eBay és AliExpress
  8. közösségi oldalak – Twitter, Facebook, néha DeviantArt
  9. emlékeztetők és jegyzetek létrehozása – macOS-en megtalálható gyári appokban
  10. megnézett sorozatok nyilvántartása – TvTime
  11. számomra érdekes / fontos cikkek elolvasása – Feedly
  12. random weboldalak böngészése – Safari
  13. emailezés – Gmail
  14. online tárhelyre képek és fájlok feltöltése, s onnan megosztása – Dropbox
  15. mindenféle adatbázisok piszkálgatása távoli asztali kapcsolattal – Access (tudom, tudom… fujj)

(Ami meglehetősen ritka, pl. FTP-n feltölteni valamit egy tárhelyre, vagy weboldalakat szerkesztgetni, így ezeket csak zárójelesen említem, nem érdemes szerepelniük a listában. Szintén nem gyakori, hogy a gépemen játszanék, mert jellemzően valamelyik Nintendo konzolomat nyúzom, esetleg iPhone-on pötyögök valamivel.)

Ha a fenti listát végignézzük könnyen belátható, hogy nagyon kevés olyan dolgot használok, amelyhez ne készítettek volna appot, vagy esetleg megfelelő alternatívát.

Sosem gondoltam volna, hogy a Photoshopot ki tudom váltani, azonban az Affinity Photo pontosan az az app, ami tökéletes alternatívát nyújt iPad-en (de állítólag macen is). Itt, a posztomban is szeretném megköszönni @zsbenke-nek, hogy megajándékozott ezzel a remek alkalmazással.

A vektorgrafikai dolgoknál az Autodesk Graphic a tökéletes választás, az Illustratort és természetesen az Inkscape-t is tökéletesen kiváltja, és baromi nyilvánvaló a használata is, szóval igazán tanulást meg gyakorlást nem igényel, nagyon kényelmes használni.

Mivel szeretném a lehető legjobban kihasználni a Pencilt, így feltettem még a Procreate appot is. Állítólag ez a csúcs az illusztrálásban… Nos, az alkalmazás néhány órás használata után úgy érzem, valóban így van. Elképesztően sok lehetőséget és még annál is több layert biztosít számunkra.

Jelenleg úgy látom, hogy két egyetlen dolgot nem sikerül megoldanom iPaden, ezek ez pedig a “tékás kölcsönzések”, illetve távoli asztali kapcsolattal az Acces macerálása. Emiatt időnként le kell ülnöm a mac elé (igaz, ezt sem kell napi szinten tennem, mondjuk heti egy alkalommal). Ezúton is köszönöm @gklka-nak, hogy megoldást nyújtott a filmes problémámra.

Azt gondolom, hogy a fenti lista többi pontjánál eléggé egyértelmű a válasz, hiszen mindenhez készült iOS alkalmazás is. Még a jegyzeteléshez annyit, hogy egyszer anno ingyen adták a Notability-t, úgyhogy azt most kíváncsiságból feltettem az eszközömre, meglátjuk, mennyire fogom (ki)használni. Nagyon esélyesnek látom, hogy nem lesz szükségem rá, de gondoltam egy próbát megér, sokan dicsérték. Valószínűleg ez iskolai használatban lehet nagyon jó (de azon meg már erősen túl vagyok).

Összegezve: a fent említett 15 tevékenységem közül 2, pontosabban 1,5 egyetlen egy olyan van, amelyet az iPad Pro nálam jelenleg nem tud kiváltani.

Elkezdtem a rajzolgatást is az Apple Pencillel, de még csak tegnap délután érkezett meg mindhárom eszközöm, így erről majd később írok, azonban azt már ennyi használatból látom, hogy szinte semmi esélyét nem látom annak, hogy én még egyszer a mac elé üljek rajzolni… :)

  • facebook
  • twitter
  • Google+
  • e-mail

Lassan beindul a biznisz; egyre több iOS játékhoz készítenek watchOS kiegészítést, illetve már több olyat is próbáltam, amelyek kifejezetten az órára készültek, s iOS-en nem játszhatók. Tudom, tudom, ez nem az a kifejezett gaming platform, már csak a méretéből adódóan sem, de én kb. a kenyérpirítón is játszani próbálok, amennyiben van arra lehetőségem. Játszani jó, s erre minden eszközt igyekszem kihasználni. :)
Mióta megvan az órám, több játékot is kipróbáltam rajta, elég vegyes tapasztalatokkal. Ahogy én látom, azok a játékok, amelyek kifejezetten a watchra készültek, általában jobbak, mint ami mindkét rendszer alatt fut. Természetesen vannak ez alól kivételek is, mindjárt az első példám:

1. Trivia Crack [ingyenes] ( Ad Free [2,99 €] )

Nem véletlenül dicsérik olyan sokfelé a neten, valóban remekül sikerült az órás verziója is. Igaz, a játék természetéből is adódik a dolog – Van egy kérdés, melyre a négy lehetséges válaszból kell a jóra böknünk. Kellemes, hogy a látványvilága megmaradt a már megszokott iOS-es. Nekem személy szerint ez a kedvenc játékom watchon.

watch_triviacrack

2. Golf Game for Apple Watch [0,99 €]

Kb. sosem jutott volna eszembe, hogy golf játékot gyártsak watchra. Örülök, hogy másnak igen. Kifejezetten az órára készült, de ígérik, hogy lesz iOS verziója is. A grafikáját kifejezetten kedvelem, egy régi Commodore-os golf játék jut róla eszembe, ami meg külön öröm. :) Egy fontos dolog gyenge viszont benne – azonban a hangulata miatt meg tudom bocsátani: a power és az accuracy gombok lehetnének kicsit kezesebbek. Feltehetően azért csinálták ilyenre, mert kisebb felületen könnyebb így megnyomni, de szerintem a hagyományos, golfjátékos érintőképernyős megoldással sem lett volna különösebb gond (amikor is egy kis nyilacska jobbra-balra dől egy skálán, s mikor a megfelelő erősséghez ér, rátapintunk).

watch_golfgame

3. Runeblade [ingyenes]

Ez a játék is kifejezetten watchra készült, igaz ennél az iOS verzióba is tettek pár funkciót – pl. a kincsesládákból kivett kristályokat a telefonon tudjuk tárgyakra elvásárolni. RPG játék, sima szörnykaszabolós, tetszetős grafikával. Előnyös, hogy automatikus kaszabolás is belállítható rajta, tehát nem kell ezzel lemerítenünk az akksit, csak naponta párszor ránézni a játékra. Sajnos azonban viszonylag hamar meg lehet unni, ugyanis nincs sztorija – RPG-nél az meg hogy lehet?! -, illetve karakterfejlődés sem lehetséges. Rengeteget dobna a játékon, ha fel lehetne gearelni a hősünket, újabb fegyverekkel, páncélzattal.

watch_runeblade

Az eddig általam kipróbált játékok közül ez a három a leginkább említésre méltó – szerintem.
A klasszikus szókirakósdi is egész korrektül működik watchon, igaz nem sokat játszom olyannal, de ha már a műfajt nézzük, akkor az órára a Letterzapot és a Letterpadot javaslom.
Nagy lehetőségek lennének a Tamagotchi-típusú állatnevelgetős játékokban is, leginkább talán ez a műfaj passzolna erre a kis eszközre. A Hatchinak van watch verziója, de gyakorlatilag teljesen használhatatlan, bármit teszünk, semmire sem reagál (két watchon is teszteltük). Nekem ez az app lenne a leginkább kedves az állatnevelgetős kategóriából, mert nagyon hozná a klasszikus Tamagotchi-s érzést. Remélem kijavítják, írok is a fejlesztőknek.
Bár nem klasszikus, de tetszetős lenne a hanggal utasítható Bubba the Dog is (ami kifejezetten watchra készült), de baromi pénzéhesek a fejlesztői, ráadásul nem fejlődik az állatka sem – ne vegyétek meg, nem éri meg a 0.99-et sem sajnos.

Tervben van még, hogy kipróbálom a Walkr és a Watch Quest! játékokat is, illetve a Rules!, a Spy_Watch, és a Tamagotchi Classic is a listámon van – utóbbi három giftelhető iTunesban. ;)

  • facebook
  • twitter
  • Google+
  • e-mail
Copyright © 2004-2016 wildgica.hu Minden jog fenntartva.