Vakon vagyunk

Mivel elég friss, mai élményeimet osztom most meg veletek, ezért lehet, hogy kicsit csapongó és kusza lesz a történet, de igyekszem átadni az érzéseimet és a tapasztalataimat a délutánomról.

Ma két kedves ismerősömmel ebédelni mentem. Egyikük Henrik, kisgyerekként elvesztette a látását. Az étteremnek sajnos az utcafronti helyiségei nem voltak nyitva, így szépen lesétáltunk a meredek és szűk csigalépcsőn az alagsorba. Számomra egészen hihetetlen volt a látvány, amint Henrik, fehér botjával a kezében magabiztosan lesétált az étterembe. Korábban egyébként már tapasztaltam, hogy gyakorlatilag gyorsabban lépcsőzik mint én, aki végig bámulhatom, hogy hová lépek, szóval a csigalépcső sem okozott számára semmiféle nehézséget.
Sajnos még nem voltam annyira bátor, hogy már az ebédemet bekötött szemmel fogyasszam el — feltehetően ruhacsere lett volna a vége. Ebéd után viszont belefoghattunk a tapasztalatszerzésbe. Henrik hozott papírt, egy Braille táblát és hozzá való nyomókát.

A képen a Braille tábla és a nyomóka látható használat közben

Pillanatok alatt leírta a nevünket, aztán mi is kipróbálhattuk, nyilván egy halom értelmetlen karaktersort sikerült produkálni. Nagyon megtetszett egyébként a dolog, így elhatároztam, hogy megtanulom az írást. Mivel kínában természetesen mindent gyártanak, így rendelek is magamnak egy táblát, aztán kezdődhet a gyakorlás. A vakok, akárcsak a látó emberek balról jobbra olvasnak, de mivel a papír kidomborodó részeit kell érezniük, ezért ha úgy tetszik a lap hátoldalára, jobbról balra haladva a betűkkel bökdösik bele a szöveget.
Arról egyelőre nincs elképzelésem, hogy ilyen finoman pöttyözött betűket hogyan tudok majd tapintás segítségével elolvasni, de haladjuk csak szép sorjában, egyelőre tanuljam meg az ábécét… :)
Ami azonnal eszembe jutott, hogy hát szépen végignézegetem és memorizálom az ábécét, de azt gondolom, az csalás volna, úgyhogy szépen kitalálom, hogyan lehetne a kezem számára is elfogadható méretű, lehetőleg jó nagy betűket készíteni, majd azokról letapogatva tanulni — jó eséllyel ezt sötétben, vagy bekötött szemmel kell majd csinálom, máskülönben nem bírnám ki, hogy ne használjam a látásomat hozzá.

Az étteremben fizettünk, ami szintén izgalmas dolog volt. Te megbíznál egy idegenben, hogy akkor most a húszezrest vagy az ezrest választja ki a pénztárcádból? Naná, hogy nem. Állati jó megoldás a Pénzfelismerő app, ami egy halom ország valutájáról azonnal megmondja, hogy milyen címletű, amint a telefonod kameráját fölé tartod.

Apropó, ha már a bekötött szemről elmélkedtem feljebb… hatalmas élményben volt részem! Henrik hozott magával egy plusz fehér botot, hogy egy kicsit átélhessem, milyen egy vak ember számára az utcai közlekedés.

A képen Henrik és én vagyunk, indulás előtt

Tudtam, hogy ez is része lesz a mai napunknak, de míg el nem jött a pillanat, nem igazán aggódtam miatta. Rendkívül ijesztő dolog, amikor valósággá válik, hogy te mostantól akkor tényleg nem hagyatkozhatsz a látásodra, csupán egy fehér bot van a segítségedre abban, hogy egy elképesztően hangos és veszélyes világban boldogulj. Annyi könnyítést kaptam, hogy egy olyan utcán kezdtük el útunkat, amelynek szinte teljes hosszában van vakok számára eligazodást segítő útburkolat. Jóllehet a városban ez az egyetlen ilyen utca. Ennek segítségével tudtam azonosítani, hogy egyenesen haladok-e, illeve hogy mikor érek átkelőhöz — ha esetleg az autók zaja nem volna elég. Könnyítés volt még az első egy-két áthaladás alkalmával, hogy Henriknek van egy kicsi eszköze, amely meg tudja csipogtatni a közlekedési lámpákat (nyilván azokat, amelyek az eszközre fel lettek készítve), s amint azok zöldre váltanak és akkor is ráküldünk egy jelzést, akkor a lámpa hangosan bemondja, hogy melyik utcán haladhatunk át. Később természetesen a fülemre kellett hagyatkoznom, illetve felismerni a különböző közlekedési helyzeteket, például hogy mikor és honnan jöhet autó, így mikor a legbiztonságosabb lelépnem a padkáról, stb.

Kipróbálhattam, hogy milyen néhány lépcsőfokon fel és le menni, illetve azt is, hogy amikor az útburkolat nincs “felokosítva”, akkor hogyan lehet betájolni magunkat. Természetesen a házfalak voltak ebben nagy segítségemre, de volt olyan eset is, mikor az útpadkához közel haladva, ahhoz viszonyulva haladtam.
Egyszer volt valami hangosabb zaj az utcán, attól nagyon megijedtem. Visszagondolva erre az élményre, nem tudom másképp megfogalmazni: ha látunk, akkor a körülöttünk lévő zaj sokkal halkabb. Csodálatos érzékszerveink vannak, mert azután néhány perccel, hogy átmenetileg megszűnt a látásom, máris beerősített a hallásom, sőt a szaglásom is. Hát még a tapintás…! A fehér bot rövid időn belül olyan volt, mintha a kezem meghosszabbítása lenne, szó szerint mintha a földet séta közben végig tapogattam volna.

Egy esetben sajnos egy látó ember nem volt túl kedves… mivel jó nagy lendülettel jött felém a kopogós cipőjében, így megálltam inkább, kicsit talán összébb is húztam magam. Sajnos a házfal mellett haladt el, ami nekem a támpont volt, ráadásul Henrik elmondása szerint majdnem el is sodort engem. Elég ijesztő volt átélni. Azt azért nem rónám fel neki, hogy a házfal mellett haladt, mivel nekünk látóknak jó eséllyel eszünkbe sem jutna, hogy az a tájékozódási pontja a vak embereknek. Most, hogy tudjátok ezt az infót, kérlek figyeljetek erre, mert eléggé para, mikor valaki a kis biztonságot nyújtó “bázisotok” közepébe trollkodik és ott suhan el. (El sem merem képzelni, milyen lehet, ha egy kerékpáros teszi ugyanezt.)

Egy alkalommal aztán Henrik megragadta a könyökömet és átsuhant velem egy kis füves területen… és akkor bumm, már fogalmam sem volt, hogy hol a csudában lehetek. Előtte pár perccel még szinte tű pontosan meg tudtam mondani. Ennyi, 1-2 méter kellett csak ahhoz, hogy teljes mértékben elveszítsem a fonalat. Körülbelül 10 percet bolyongtam a vezetésével, mire végül megkegyelmezett, és egy olyan területen sétáltunk keresztül amelyről feltételezte, hogy tudom merre lehet. És valóban, újra kitisztult előttem a belső térkép.

Oh, és ha már 10 percet saccoltam az imént… fogalmam sincs, hogy összesen mennyi időt töltöttünk a sétával. 30 percet? 50 percet? Talán másfél órát? Az idő és a távolság is rendkívül hosszúvá vált, amint a látásomra nem hagyatkozhattam. A látó emberek el sem tudják képzelni, hogy egy-egy utcaszakasz milyen döbbenetesen hosszú tud lenni… bár feltételezem, az idő és a távolság normalizálódik, az ember könnyebben tud saccolni, ha már jobban hozzászokott ehhez a helyzethez.
Amint a sétát befejeztük, az első mondatom az volt Henrik felé, hogy: Nem te vagy vak, hanem mi, látó emberek. Ezt mostantól egyébként alapvetésnek tartom. Mintha a Marson jártam volna felfedezőúton… gyakorlatilag nem is ismerjük az utcákat, ha csak látjuk. Túl van értékelve ez a látás dolog rendesen. Csodálatos ajándék, hogy láthatunk, viszont minden más érzékszervünk lényegesen eltompul általa.

Este elmentünk sütizni, és közben figyeltem a cukrászdában dolgozó lányok reakcióját, ahogyan tettem egyébként délben az étteremben ugyanezt a felszolgáló fiúval kapcsolatosan is. Senki sem tud természetesen viselkedni, bár ez tulajdonképpen érthető, mert a városban eddig kevés vak emberrel találkoztam, tehát esélyes, hogy ők is hasonlóképp lehetnek ezzel. Míg a felszolgáló srác kicsit meg volt szeppenve, addig a cukrászdás lányok arcán mintha valami fura, rejtett ellenséges vonásokat láttam volna. Utóbbin eléggé meghökkentem, aztán elgondolkodtam, vajon miért lehet ez. Jobb ötlet híján arra jutottam, hogy talán azért, mert rengeteg olyan vak ember van, akik sajnos nem szimplán a látásukat vesztették el, hanem egyéb, például agyi sérülésük is van. Mikor az emberek esetleg ilyet feltételeznek valakiről, akkor sokan hajlamosak talán még inkább visszahúzódni a kis kagylóhéjukba és a segítés, megismerés helyett a könnyebb, számukra biztonságosabb utat választják. Szerintem ne tegyétek, mert eléggé égő, ha ennyire sem tudtok kilépni a komfortzónátokból arra a néhány percre. Henrik szerencsés, mert ő “csak” nem lát. Számomra nagyon szokatlan volt, hogy így nyilvánuljanak meg felém, ahogy a cukrászdában tették — ugyanakkor hozzá kell tennem, hogy korrektek voltak… viszont én láttam az arcukat is. Feltételezem, hogy a vak emberek is érzik, ha valaki ilyen “furcsa”, de lehet, hogy ehhez is hozzá lehet szokni…? Hm, hát nem hiszem. Talán ami könnyebben megvalósítható, ha az ember vakként kénytelenből szimplán ignorálja az ilyen helyzeteket.

Azt hiszem, hogy ezt a bejegyzést akár még oldalakon keresztül képes lennék folytatni, de egyelőre a legfrissebb élményeket szerettem volna megosztani veletek, aztán ha jobban elmélyülnek bennem a dolgok, akár még szívesen blogolnék tovább a témában.
Összességében ez egy nagyszerű és érdekes élmény volt, hogy belenézhettem egy számomra eddig ismeretlen világba, ez úton is köszönöm neked Henrik, aztán majd csapatjuk…! :D

  • facebook
  • twitter
  • Google+
  • e-mail

1 hozzászólás

    • 2018. január 14. vasárnap at 9:58
    Pierre

    Gica, nálunk rendszeresen van ún. “érzékenyítő program”, amin a látók a Vakok és Gyengénlátók Egyeseületének tagjainak segítségével próbálhatnak ki nagyon sokféle hétköznapi helyzetet bekötött szemmel.
    Tőlük tanultam a trükköt, hogy a brail írást úgy lehet könnyen “öregbetűsíteni”, hogy fadarab(ok)ba kis szögeket vernek úgy, hogy a szög feje kb. fél centit kiemelkedik. Tanuláshoz esetleg pont jól jöhet egy ilyen nagybetűs ábécé. ;)

    Pont tegnapelőtt fejeztem be Sándor Erzsi “Szegény anyám, ha látnám” című könyvét. Igaz ennek nagy részét az édesanya írta vak fia neveléséről, de az egyes szakaszokat a végén Tomi, a szóban forgó gyermek is kommentálja. Ajánlom figyelmedbe a könyvet. Érdekes, elgondolkodtató és hangosan röhögtetős olvasmány.

Vélemény, hozzászólás?

Copyright © 2004-2016 wildgica.hu Minden jog fenntartva.