wildgica.hu

Bocsánat az angol címért, csak épp most fejeztem be a nyelvtanfolyamra írt házi feladatomat, aztán még eléggé bennem van az angolozás. Rövid leszek, lényegre törő: ma tartottam egy előzetes igényfelmérést megelőző felmérést twitteren és plurkön, hogy vajon érdemes lenne-e a rajzaimat pólón viszontlátni. Azt ugyan még nem kérdeztem, hogy volna-e olyan, aki szeretne is magának ilyen ruhadarabot, de már kaptam erre vonatkozó pozitív visszajelzéseket is, aminek nagyon örültem. Megtisztelő, hogy vannak, akik szívesen viselnék az általam rajzolt mintákat.

Még végig kell gondolnom, hogyan is lenne érdemes megvalósítanom ezt a pólógyártást, illetve azt is, hogy melyik rajzaimból volna jó csináltatni. Természetesen csak akkor lesz gyártás, ha elegen teszik fel a kezüket, hogy ők bizony rendelnek, amint lehet. Alszom rá néhány órácskát (valószínűleg több napos bontásban), aztán meglátjuk. 3.00 óra, 6.00-kor kelek, tökre jó éjt.

Néha jó volna, ha el tudnánk menekülni önmagunk elől. Korábban sokat próbálkoztam ezzel, most már egyre ritkábban teszem. Nehéz elfogadni azt, hogy a menekülés lehetetlen. Csak annyit tehetünk, hogy kizárjuk magunkat a gondolatainkból, de akkor meg bezárnak minket valami szanatóriumba, ugye. Persze az is lehet, hogy az elmebeteg ember az, aki valóságosabbnak látja a világot, s önmagát is. Lehet, hogy a beteg elme tulajdonképpen maga a megvilágosodás. Milyen furcsa – ha egy végeláthatatlan, fizikailag nem érzékelhető helyről zárod ki magad, akkor elővigyázatosságból bezárnak egy összehasonlíthatatlanul kisebb, minden érzékszervünk által könnyen behatárolható helyre.

Leginkább akkor fognánk menekülőre a dolgot, mikor olyat érzünk, amiről azt gondoljuk, nem helyes, vagy számunkra káros. Ekkor gondolatainkat más mederbe terelnénk, de persze ezt tartósan nem lehet. Erre talán legkézenfekvőbb, s legtöbbünk által átélt példa a reménytelen szerelem. Ebben az esetben önmagunk védelmének érdekében menekülünk. Senki sem vágyik a lelki sérülésre, ezért inkább a lehető legtöbbféleképpen megpróbálja elkerülni azt. A hosszan tartó reménytelenség tartós károsodást okozhat gondolatainkban, lelkünkben.¹ Időnként átmenetileg meg is nyomorodunk, de ha kellően erősek vagyunk, akkor ismét megtanulunk járni; embere válogatja.

Már évekkel ezelőtt megfogalmazódott bennem a gondolat, de mostanában ismét felerősödött – ha tehetném, soha többé nem kommunikálnék szavakkal (olyan sok egyéb módon lehet). Nekem jobb, ha nem formálom szavakká a gondolataimat, hiszen olyan ez, mint amikor az ember először próbál korongozni… a mester keze alatt szépen siklik az agyag, gömbölyödik-keskenyedik a váza, aztán amikor sorra kerülünk, csak egy kacska masszát produkálunk a kecses váza helyett. Gondolataim torz masszaként bukkannak elő a kimondott szavakkal. Bár tehetném, hogy többé ne szólaljak meg…!

Rendeltek tőlem egy CD borítót, azt hiszem korábbi bejegyzésemben már emlegettem is. Hát, tegnap 03.00-kor elkészült. Fura volt a régi stílusban rajzolni, ugyanakkor kifejezetten jól esett. Ami nagyon jó, hogy tulajdonképpen ez volt az egyetlen kérés, hogy ebben a stílusban rajzoljam, egyébként szabad kezet kaptam – így megrendelőm csak a kész művet látta, semmilyen előzetes vázlatot nem kapott. Szerencsére nem nyúltam mellé, nagyon tetszik neki az elkészült rajz. Mutatom:

Igen, hát eléggé bogarászós, és sokféle értelmezhető dolog is van rajta, de ezekről nem szólnék inkább, mert nem az a lényeg, hogy én mire gondoltam amikor ezt rajzoltam, hanem az, hogy egy-egy részlet kapcsán a szemlélőnek milyen érzései lesznek. Nem veszem el a felfedezés, értelmezés és elemezgetés élményét senkitől sem.

Rengeteg barátom, ismerősöm nagyon magányos – ahogy ezt írják a neten. Baromira szét vagyunk szóródva Európában, sokunknak kell idegen országokban, városokban boldogulniuk. Vannak, akik szimplán elpanaszolják ezt X darab közösségi oldalon, vannak akik tüskéket növesztenek, s vannak, akik a kettő között tartanak valahol. Én azt hiszem, a megtüskésedett állapotban vagyok már. Persze előfordul, hogy itt-ott elsírom a bánatomat, de szerintem inkább munkáról, egyebekről írogatok, mint arról, hogy jaj de rosszul érzem magam (persze azért a blogom más tészta).
Mindig csodáltam azokat, akik például szívesen elmentek egyedül is sétálni – én erre képtelen lennék, de ahogy látom ezzel elég sok barátom van ugyanígy. Valahogy át kell az ember agyát programozni egyedüllét üzemmódba. Nekem ez 1 év alatt sajnos nem sikerült. Egyáltalán jó-e, ha az ember átáll fejben? Annak nem az lesz a következménye, hogy nem talál majd társat? Illetve, hogy egy idő után nem is akar társat?
Erről meg az jut eszembe, hogy mennyire utálom, amikor valaki azt vonja le velem kapcsolatban egy beszélgetés után, hogy aha, akkor te még keresed a társadat… Hát keresi a fene, dehogy keresem. Ha keresném, akkor már minden bizonnyal találtam volna. Nem tudok keresni, meg nem is akarok, mert félek, hogy nem elég erősek a tüskéim, aztán csak sérülök. Persze egyedül lenni meg rossz, legyen szó arról, hogy nincs társunk, vagy arról, hogy a legtöbb barátunk messze él tőlünk… az viszont biztos, hogy csak azért nem érdemes összejönni senkivel, hogy úgy érezzük, van valakink, mert az csak rövid időre orvosság, s hamar belátható, hogy nem valódi gyógyír. Igen, ezeket a dolgokat szerintem nyugodtan leírhatjuk, kimondhatjuk, sokunknak ez a problémája.