Motorbiciklit. Kéket.


Emlékszem, ahogy gyerekként a stégen ülve lógattuk lábunkat a csónakázó-tó vizébe. Az egyetlen édesvizű tó volt a környéken. Fürödni sosem, csak láblógatni jártunk oda, hiszen benne úszkálva nehéznek éreztük magunkat; megszoktuk a tenger könnyedségét, meg a sót a hajunkban.

Szerettem nézni, ahogy lábaink elmerülnek a zöldes vízben, a felszín közelében úszkáló apró halak között. Sosem tudtam megszokni, hogy annyira fehér a bőröd. Egyetlen nyáron sem barnultál le, csak az égszín szemeid alá pettyezett a nap néhány halvány szeplőt.

Bár valamennyire érezhető volt a parti fűzfák illata, a tenger illatát semmivel sem lehetett elnyomni – valójában akkor még nem tudtam, hogy a tengernek van illata, utólag mondta egy barátom, aki nem a víz mellett nőtt fel. Később aztán bevallotta azt is, hogy a tenger illatát én sem tudom semmivel lemosni magamról, hiába élek sok éve távol a parttól.

Néztük a tavon csónakázó párokat. Nem értettük, hogy mit szeretnek a lassú, több órás evezésben. Már barátságunk kezdetén megfogadtuk, hogy a zsebpénzünket félretesszük, s venni fogunk belőle egy motorcsónakot, s mi azzal járunk majd a tavon. Persze pirosat, mindenképpen, hiszen a piros járművek mindig gyorsabbak a többinél.

Mielőtt véget kellett vetnünk a mindennapos portyázásoknak, s nem kényszerültünk rá, hogy az árnyas, kerti asztaloknál délutánonként a leckénket körmöljük, hosszasan tervezgettük későbbi életünket. Te egy rövid, vörös hajú lányról meséltél, én pedig egy fiatal tengerészről, akit várok haza a gyerekekkel. Természetesnek vettük, hogy rokonok leszünk; egymás gyerekeinek keresztszülei. Természetesen a te fiad és az én lányom házasságot is kötnek, s mi pedig játszhatunk majd közös unokáinkkal.

Sosem vettük meg a csónakot. Tizenévesen viszont vettél egy motorbiciklit – sajnos, kéket. Mindenhová azzal jártunk, még iskolába is. Persze sokat piszkáltak minket, mert mindenki azt gondolta, hogy szerelmesek vagyunk egymásba. Egyedül nekem mondtad el, hogy az a másodikos, vörös hajú lány tetszik, akinek az apjáé volt az a kicsi ajándékbolt a könyvesbolttal szemben.

Az elejét és a végét nem terveztem különösebben megírni, de tulajdonképpen egy egész életet végigvezethetnék.
A leírtakból egyébként semmi sem történt meg, csak néha így beugranak ilyen furcsaságok. s nagy ritkán le is írom őket, bár az gyakoribb, hogy elfelejtem.

  • facebook
  • twitter
  • Google+
  • e-mail

Vélemény, hozzászólás?

Copyright © 2004-2016 wildgica.hu Minden jog fenntartva.