Királylány

Tudjátok furcsa, hogy a nők “vénségükre” hülyülnek meg. Sokáig nagyon hasonlók vagyunk, fiúk és lányok… aztán egyszerre csak azon vesszük észre magunkat, hogy a másik miért karcol belénk fájdalmas nyomokat a szóval. Tulajdonképpen egymást karcolgatjuk, sok-sok apró sebet ejtve egymáson. Vagdossuk egymás bőrét, míg vér nem serken belőle – borzalmas, pedig sem a férfiaknak, sem a nőknek nem áll szándékában ilyet tenni. A közös nyelvet megtalálni pedig fájdalmasan nehéz… én még kölyök vagyok, s hiszek abban, hogy igenis van közös nyelv.
A mesében könnyű királylánynak, s királyfinak lenni, az éleben viszont borzasztóan nehéz – mondja ezt egy 24 éves, szárnyait próbálgató sárkány királylány…
Ezt pedig olvassátok el, mert nem tudom így simogatni a szavakat, viszont ezen szavak sora tökéletesen passzol ide:

Hervay Gizella: Levél helyett

Milyen gyönyörű: szólni lehet, és kiszámíthatatlan, hogy mit válaszolnak. És megtörténhetik: társra is találhatunk, csak meg kell tanulnunk az ő egyetlen, soha meg nem ismételhető nyelvét. Csak meg kell ismernünk, a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljutva oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem, és megszólítani.

Megtalálni azt a szót, amit ő keresett, de nem talált, amire szüksége van, hogy a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljusson végre oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem. Felesleges és nevetséges olyan szavakat dobálni felé, amelyeket mi szeretünk, ezzel csak megütjük, hiszen én, ha azt mondom: tej, nagy diófát látok, a lomb közt kis égdarabok, a fa alatt kerti asztal, pohárban tej, tündöklik a tej, a táj. De lehet, hogy ő arra emlékezik, hogy nem kapott tejet, nem volt, és az anyja messze volt, és megütöd a szóval. De ha megtalálod neki azt a szót, amit keres! Társad lesz és válaszol, és válaszában felfénylik az elveszett szó, ami gyermekkorod zsebéből valamikor nyomtalanul kigurult.

Ha megtalálnám! Sose merném többet kimondani a szót: szeretlek! Csak azt mondanám: vonat, mert talán állomás mellett lakott, és évein át-átzakatolt a vonat, félelmet hozott és sóvárgást távoli tájak felé. Vagy azt mondanám: cigaretta, mert kidobta a vonatablakon át a csomag cigarettát, mikor tisztuló tüdővel robogott a szerelem felé.

Csak rá kell figyelni, a mozdulataira: karjával most olyan ívet ír le, amilyet csak az tud, aki egész lényével mozdul vagy szól, semmi más nem válasz neki, csak az, ha te is egész valóddal felé fordulsz.

A szájad mellett egy ránc emlékezik, és a szemedben olyan látható a szégyen, hogy elfordul és cigarettára gyújt. Fájdalmaiddal soha el nem érheted, arcodon a fájdalom nyomai, és hangodat érdessé teszi a visszafojtott sírás. El kell hagynod emlékeidet is, mert történelem előtti korból valók, mikor még nem tudott emberhez szólni az ember, csak ütött. Csupa kék-zöld folt az arcom, nem szóltak hozzám, csak ütöttek, s nekem most szólnom kell, meg kell találnom azokat a szavakat, amelyekre neki van szüksége. Hiába mondom a magam szavait, nem figyel oda. Kikapcsolja a telefont.

De hiszen volt egy mozdulata, feléd fordult, mint aki egész lényével mozdul, felé fordultál, mint aki egész lényével válaszol, megölelt, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel, megölelted, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel. Mégis csak ennyit mondtam: szeretlek.

[Forrás: szepi.hu]

  • facebook
  • twitter
  • Google+
  • e-mail

4 hozzászólás

    • 2010. január 28. csütörtök at 9:44
    cojsz

    Érzelgős p* vagyok-e ha most kis híján sikerült elsírnom magam… A szavak. Ha valami bánt, az látszik a képemen, nem tudom letagadni (nem is akarom) és olyankor megkapom, hogy miért helyezek minden egyes elhangzott szót mérlegre. Mert ez a rendje, azért. Ha valaki nem akarja, hogy amit kimond, azt megjegyezzék, mérlegre helyezzék, egyszerű a megoldás: ne mondja ki. Az én (hmm… párom, pasim? nem tudom…) szóval ő gyakran mond ki dolgokat gondolkodás nélkül, és ha megbántódom, még neki áll feljebb. Hogy nekem “miért kell minden egyes szót méregre helyeznem”. Mert kimondta, azért. De már lassan megtanítottam bocsánatot kérni, csak ugye az a papír, amit gyakran radíroznak, előbb utóbb kiszakad…

    • 2010. január 28. csütörtök at 10:41
    tompysoft

    Ezt az idézetet annyira szeretem:)
    Sokáig a pénztárcámban volt kinyomtatva… :)

    • 2010. február 3. szerda at 19:59
    reba

    ódeszép!

    • 2010. február 7. vasárnap at 17:30
    x

    Ezt a levelet akkor kaptam, mikor épp térdig jártam a fájdalomban, hogy elhagyott az, Aki… Legszívesebben megráztam volna, hogy “hát nem érted?! szeretlek!( és kb azonnal ugyanúgy szeress te is:D)”
    Nem használ. Átállítottak a fejében egy váltót.
    Nagyon jól mondta a Kisherceg írója, hogy az igazi szerelmesek egy irányba néznek (egymásra). Mikor már nem értitek egymást, és ézed ennek a szelét 2 dolgot tehetsz:
    1. úgy döntesz, hogy ez egy játszma, egy hatalmi harc, és fontos, hogy ki nyer, és ösztönből cselekszel, sírsz, morcogsz, hisz meg vagy bántva. Nos ez az első néhány alkalommal uti beváik, mikor még tombolnak a pozitív hormonok… de aztán… aztán azt látja, hogy sárkányosodsz, minenen kiakadsz, hozzád sem lehet szólni, veled viccelni sem lehet, mindent félreértesz.. nem sorolom a szokásos mondatokat. Ott állsz kék-zöld foltos lélekkel, és nem érted, hogy a lelked orvosa miért nem rohan, és elsősegélyként gyógyító ölelésként kezdi.. Talán(!) mert mindenki olyannal szeretné összekötni az életét, aki móka és kacagás… naná, hogy nincs ilyen, így a férfinem páncélt épít a árkánytűz ellen… lepereg róla a könnycsepp, a vérző lélek látványa, mint egy fásult doki, aki megpróbál kimaradni a mindennapi tragédiákból, és csak monoton írja már a recepteket…
    Belefáradt. Te is, a dokid is. “már megint nem gyógyít, nem látja, hogy nem erre a gyógymódra van szükségem?” – “már megint ugyanaz a tünet, unom már, tessék, a szokásos recept, hátha abbahagyja végre, és nem hozzám fordul ezzel..”
    Nos, nem kell jósnak lenni, hogy meglássuk a végét, ami nem a végtelenbe tart, még ha sokszor annak is tűnik, és csak azon múlik, hogy ki vet előbb ennek véget, így vagy úgy.
    2. Lehet úgy is véget vetni, nem elszaladni, hanem megoldani.. a fásult dokit megölelni, még ha a büszkeségünk épp ott haragszik meg végleg ránk.. még mikor úgy érzed, hogy egy “p. vagyok, ha hagyom magam, hogy ezt tegye velem..” mindig döntünk… Szabad akaratunk van, “csak” tudnunk kell mit akarunk. A szeretet elvileg szeretetet hoz… igen, tudom, tudom, a nőket is kell szeretni, és persze a férfiakat is. Nem lüke játszmákat csinálnunk egymással, hanem mondjuk egy mi lenne, ha egy pasi rossz mondata után a nő beleülne a pasi ölébe, és azt mondaná, hogy pl. “ne beszélj így velem, így nem vagy olyan sexi, inkább mondd, hogy….” és így tovább.
    Most kik olvasnak jól lehülyéznek tudom (sebaj, megszoktam:), de sajnos így van, a nőknek kell lépni…
    Mert a pasinak valahol az kell, hogy felnézzenek rá, és imádják, és mikor huny ki vajon ez a láng a nő szeméből?
    A nőnek meg valahol az, hogy vegyék már észre, hogy az agya a legnagyobb erogén zónája… vajon mikor hagyják abba a pasik ennek az ingerlését?
    Mikor a másik féltől már nem kapnak hozzá elég energiát, hogy megtegyék. Inkább érzik sárkánynak, mint hadisérültnek, és elegük van.
    Pedig Müller Péternek igaza van, hogy a szelídség a legnagyobb erő. A nyúl gyáva, de szelíd csak az oroszlán lehet.
    Viszont gyorsan abbahagyom, mert máris túl sokat írtam, de a legfontosabb, és elég lett volna egy mondatot írnom ennyi helyett:

    Meg kéne tanulnunk végre igazán Szeretni.
    Mindnyájunknak. (nekem is, naná..)

Vélemény, hozzászólás?

© 2004-2020 ~ wildgica.hu