Robog velem a vonat, a fejemben kattognak a kerekek. (Bekattantam. Hah!) Az emberi kapcsolatokon gondolkozom… hmm, azért ez így túl nagy falat lenne – egyszerűen csak a szerelmi viszonyokon méláztam el. Viszonyok, iszonyok. Mennyire hasonló ez a két szó, s milyen jól kifejezik a kapcsolatban töltött idő múlását. Azt gondoltam, hogy szeretem, ha múlik az idő. Vagy inkább zajlik. Azt hiszem, már nem kedvelem ezt a megállíthatatlan, megváltoztathatatlan tulajdonságát. Ha valamit elhibázunk a múltban, azt később talán ki sem javíthatjuk már (vagy csak szörnyen nehezen) – ekkor kopog be a kétségbeesés.

Kétségbeejtően kétségbe tudnak esni a szerelmesek, ha valamiben hibáznak, ha a másiknak valamiért nem tudnak tökéletesen megfelelni… vagy csak egyszerűen megfelelni, „jónak lenni”. Sok nő arcán láttam már ezt a fajta kétségbeesést (ösztönösen oldalra pillantottam, a vonatablak üvegéből egy ijedt kölyök néz vissza rám).
Hallgattam már sok történetet, s kérték tanácsomat reményvesztett szerelmes nők. Olykor szükségünk van arra, hogy egy barátunkkal megosszuk ami fáj. Magas sarú cipők, könnyű ruhák, feketekávé kesernyés íze (mely szinte különválaszthatatlan az édeskés parfümillattól), könnyes szemek, szavakba öntött gondolatok – ilyenek (is) vagyunk, mi nők. Persze makacsul tudunk csorbát köszörülni, terveket szőni, fogadkozni, korrigálni kimondatlanul is – csak valamiért úgy nehezebb. Persze a büszkeségünk gyakran nem engedi, hogy kimondjuk amit érzünk. (Utóbbi mondatom kapcsán kitérhetnék a férfiakra is, de az ő működésükről írjon inkább egy keménykalapos, öltönyös, középkorú, kifogástalan úriember – őt képzeltem magam elé e művelet végrehajtásához.)

Megértés. Értetlenkedés. Értetlenség. Meg-nem-értés. Megértetlenség. Becézem, majd felaggatom kapcsolatom idővonalára a szavakat. Néha szeretném kiüríteni a fejemet, kicsit bedobozolni a nehéz, fájó gondolatokat. Borzasztó zavarosan írok, rendet kellene raknom a fejemben is, nevet adnom, majd felcímkéznem a problémáimat – bár ettől a művelettől ugyanolyan fájók, s megoldatlanok maradnának, mint eddig.

Kint rohan a táj, s az ablak tükréből kitartóan bámul rám az ijedt kölyök. Lerázhatatlan, vigasztalhatatlan. Vigasztalan. Nem esik jól az írás sem, keserű ízt érzek tőle a számban. Inkább olvasok, hiszen egy jó könyv jótékony ködbe burkolja a fájó gondolatokat – kétségek közt vergődő, reményvesztett szerelmesek, olvassatok! Ezen az úton már ki sem pillantok a vonat ablakán. Nem érdekel az ijedt kölyök bámulása, sem a rohanó táj. Csak a könyv és én, más nem számít. A kellemes könyv, mint egy jó szerető – mikor kell, megkapjuk, ha elég volt belőle félretehetjük, s mikor ismét vágyunk rá, újra előkerül. Sosem kérdez, sosem vádol, csak a tenyerünkbe simul némán. Végig is simítok a gerincén, kinyitom, s beletemetkezem…

  • facebook
  • twitter
  • Google+
  • e-mail

7 hozzászólás

    • 2010. január 11. hétfő at 12:17
    cojsz

    Igaz… mindig olvasok, ha valami bajom van. …most, hogy így belegondolok, akkor is, ha nincs semmi bajom…

    • 2010. január 11. hétfő at 12:22
    cojsz

    ui.: … és természetesen mihamarabbi rendbejövetelt kívánok :-( A probléma fajtájával küzdök én is, bár a szituáció teljesen más… nemlényeg :)

    • 2010. január 11. hétfő at 12:45
    István

    Szép írás

    • 2010. január 11. hétfő at 13:07
    Andris

    http://www.youtube.com/watch?v=1XuLK3JASYw – nehogy félreértsd, csak arra akarok utalni, hogy a pasik sem mások, mi s tűnődünk, érzünk, stb. – de/és nem az a konklúzió, mint a filmrészlet végén – egyébként merre megy az a vonat?

    • 2010. január 11. hétfő at 16:13
    EmceeMike

    Ismerem ezt az érzést, amit leírtál és bár kicsit kuszán fogalmaztál, abszolút tudok vele azonosulni.

    Szép írás :)

    • 2010. február 7. vasárnap at 16:48
    x

    Itt mi használunk Téged “jó szerető”-nek. Olvasunk, és másra gondolunk, mint ahol épp vagyunk. Most mindegy, hogy máshol akarunk-e lenni.
    Utána mindenki másképp megy tovább.. van, aki megért, Veled érez, vagy arra gondol, hogy szerencsés, nem kell menekülnie, valahová, se könyvekbe, se máshova.

    Magad elől is menekülsz?

    • 2010. május 31. hétfő at 12:44
    tusortamas

    szép írás, de a könyv nem ideális szerető… túl sok törődést, túl sok odafigyelést, és rendszerességet kíván! Ha nem merülsz el benne időről időre, kikúszik a fejedből, elvész a meghitt viszony! Csak az együtt töltött idő szép emléke marad (vagy még az sem). Ennek ellenére magam is hozzá fordulok, ha némi oltalomra vágyom! könyv és zene! felváltva, vagy egyszerre, de felrázva nem keverve (értsd: könyvhöz illő zene, zenéhez illő könyv, de a hangulatokat nem keverve)! :)
    [tudom, nem most született az írás, de pont ezt sikerült kigugliznom, pedig egészen mást kerestem, ezért szólok hozzá hónapokkal később!]

Vélemény, hozzászólás?

© 2004-2020 ~ wildgica.hu