wildgica.hu

Az utóbbi napokban ajándékot ajándékra halmozott az élet(em). Kinyitom a lakás ajtaját és zúdul be rajta a sok csoda. A csoda egy becsomagolhatatlan, alaktalan ajándék – mégis, ha a kezedben tartod pontosan tudni fogod, hogy mi az, amit kaptál. Úgy érzem, felsorolhatatlan mindaz, ami néhány barátom miatt elém zúdult. Csupán egyetlen egyet tudok suta mondatokká formálni: Azt mondták (ma többen is, egymástól függetlenül), hogy sokkal idősebb vagyok, mint ahány éves testbe zártak. Harmincas, felnőtt emberekként felnéznek rám, és úgy érzik, hogy a gondolataim, a látásmódom egy szinttel feljebb van, mint egy átlag emberé.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem éreztem tőle legalább 6 centivel többnek a meglévő 158 centis “magasságomat”. Viszont! Nem tehetem meg, hogy elhiggyem mindazt, amit ezáltal tőlük kaptam. Nem tudok és nem is akarok másképp nézni önmagamra, mint egy néha megbotló, néha megfontolt, de összességében egy teljesen hétköznapi ember. Rendben van, hogy én vagyok a henrietta és a wildgica (ezek is elhangzottak, mint kiemelendő “érdemek”), de ettől még én is ordítok, ha a bokámba rúgnak…
A szép gondolatokat tudnom kellene kezelni, eltenni a fejemben lévő gondolatkönyvtár azon polcára, ahová tökéletesen illeszkedik. Tessék, nem vagyok én feljebb semmiféle tudatisággal, mint bárki más, hiszen ha így volna, a tőlük kapott csodákat tudnám kezelni. Egyelőre nem megy – és nem is leszek több, mint 158 centi, de nem is tehetem meg, hogy valaha többnek érezzem magam. Megvolt az a két perc, amikor elcsábultam, de ez nem lesz több, kicsi maradok, ami egy nagyon boldog állapot.

Találtam egy csodálatos husky kölyökkutyát. Csupa szív, tele szeretettel, szeretetre éhesen – legalábbis a cirógatás után ezt láttam az óceánkék szemeiben. Ezüstbundájú, barátságos, hamar alkalmazkodó csöppség.
Néztetek már úgy bele egy szempárba, hogy nem érdekelt titeket, hogy egy ember vagy egy kutya tekintetét figyelitek? Huszonhárom éves lánygyermekként kellett megtapasztalom, hogy semmit sem számít az, hogy embert vagy kutyát (sőt, bármilyen élőlényt) szemlélsz, ha a tekintete elárulja, hogy milyen a belső lénye. Elárul-e egyáltalán minket a tekintetünk? Hamis világot képzelni egy szempárba ilyen fiatalon könnyen tudnék, viszont néhány évvel ezelőtt megálljt parancsoltam ennek (a kényszer és a tapasztalás sok mindent hozott). Remélem, hogy amikor az óceán kékjébe merültem, azt láttam, ami valóban a mélyén van – ha így történt, érdemes volt kicsit megmártóznom benne.

Egy szeptember eleji, kellemesen hűvös estén hazafelé tartottam a kedvenc kávézómból. A főtéren sétálva észrevettem, hogy az egyik lámpa fénykörében csillog valami a földön. Közelebb érve aztán megismertem, hogy egy százforintos volt az. Lehajoltam, hogy felvegyem, de nem sikerült – valaki pillanatragasztóval gondosan odaragasztotta. Lehetséges, hogy a dolog kitalálója napközben egy közeli padon üldögélve figyelte, hogyan próbálja mindenki felkapni a talált pénzt…
Erről az egyik kedvenc gyerekkori csínyünk, a pénztárcázás jut eszembe. Egy pénztárcára damilt kötöttünk, letettük egy viszonylag forgalmas helyre, majd a zsinór másik végét fogva elrejtőztünk valahol. Az arra járók persze mindig megálltak, hogy felvegyék a tárcát, mi pedig gyorsan elrángattuk előlük – ezt kölyökként rendkívül szórakoztatnak találtuk. A beugratott emberek között akadt olyan, aki üldözőbe vette a pénztárcát, és néhányszor előfordult az is, hogy letépték a damilt és zsebre vágták a csalinkat (ekkor persze pótolnunk kellett újabbal, de egy idő után olyan rutinossá váltunk, hogy eleve tartalék tárcával indultunk “pecázni”). Egyetlen alkalom volt, ami rosszul sült el. Egyszer valaki azonnal a táskájába süllyesztette a talált tárgyat, mi pedig nem voltunk elég gyorsak – egy nagy rántással jött hát a táska is. Mikor ezt észrevettük persze azonnal elengedtük a zsinórt és iszkiri, nevetve szaladtunk hazáig.

Nemrég megfogalmazódott bennem, hogy szeretnék kimenni 1-2 évre mondjuk egy kambodzsai árvaházba, ahol a gyerekeknek emberibb légkört teremthetek… vagy legalább adhatok egy kis szeretetet – bár tulajdonképpen a mondatba felesleges a “vagy“. Ha lenne annyi pénzem és ehhez szükséges kapcsolataim, már holnap csomagolnék, de egészen komolyan.

Mikor kényelmes székekben, napernyők alatt ücsörögve, kedvenc kávézóm teraszán elmondtam az asztaltársaságomnak, hát… azt hiszem kicsit hitetlenkedve és nem kis meglepettséggel hallgattak meg. Kérdeztem, hogy ki tartana velem, persze veszélyes országokba senki sem (ami teljesen érthető). Valószínűleg egy elmaradottabb, vagy folyton hadban álló országban több hasznomat vennék, mint mondjuk egy svájci árvaházban – úgy értem, utóbbiba nyilván a többség szívesebben menne, hiszen sokkal veszélytelenebb, így oda könnyebben, hamarabb jut a segítségből.
Ha valaha megvalósulna ez a tervem és kijutnék egy ilyen országba, akkor az ottani munkámért semmilyen elismerésben nem szeretnék részesülni, egyszerűen csak végezném a kötelességemet. Igen, tulajdonképpen kötelességemnek érzem, hogy eltöltsek néhány évet egy olyan helyen – ez (is) kell ahhoz, hogy teljes életem legyen. Érzem, itt legbelül.

[Kép forrása és kapcsolódó hivatkozás: The Cambodian Children's Fund]

A minap egy barátom feltette nekem a kérdést, mi lennék még a könyvtároson kívül. Soroltam egy halom más foglalkozást, ami még tetszik, aztán elgondolkoztam és már jöttek is elő a képek – felsorolok hát néhányat, mi lennék még:

• a másodperc mutató piciny, mozgató fogaskereke
• magyar kártyán szőlőfürtöt habzsoló nő, az ősz évszak
• kemencén melegedő, púpos hátú macska
• olvasólámpa meleg, aranyszínű fénye
• homokba ejtett, meg nem talált gyűrű

Rengeteg dolog eszembe jutott még, a fejemben egymással versengve törtek utat maguknak a képpé vált gondolatok. Többet csak azért nem írok le, mert remélem, hogy ettől nektek is beindult a fantáziátok – gondoljátok hát tovább, ti mik lennétek…