Szomszédok

Reggel 8 órakor, a lifttel mit sem törődve, tűsarkú cipőiben szalad le az emeletről egy munkába igyekvő nő1. Ahogy kanyarodik a lépcső, a korlátba kapaszkodva fordul vele, a lendülettől lebben a szoknyája és hosszú, barna haja. Minden nap nagyon siet, mert – bár időben szokott ébredni – a reggeli kávézást mindig hosszabbra nyújtja a kelleténél.

Délelőtt 10 órakor, a felettünk lakó nyugdíjas néni kisétál az erkélyére, majd kannájával megöntözi a miénket – lassan már kételkedem abban, hogy élő virágok is vannak nála, mert a délelőtti “záport” figyelve, nekik nem sok juthat így. A néni egyébként egyedül él, egyetlen lánya pedig rendszeresen jár hozzá, ekkor többnyire almakompótot majszolnak.

Délután 1 órakor a fenti fenti ismét kisétál az erkélyére, seprűvel a kezében, amivel próbálja elkergetni a néha arra tévedő galambokat. A múltkor figyeltem az egyik madarat – ahogy visszanézett rám, mintha cinkosságot láttam volna a szemében, s ismét átrepült a néni erkélyre.

3 órakor az ismerős tűsarkak, ekkor már sokkal lassabb kopogással, a lépcsőkön felfelé tartanak. A nő valójában nem mer beszállni a liftbe, persze mindenkinek azt mondja, hogy inkább szívesebben mozog – ezt nyilvánvalóan csak a férfiak hiszik el neki, mert egyébként köztudott, hogy az ilyen cipőket csupa négy lábujjú nőknek tervezik, így akiknek öt jutott, azoknak nem kényelmesek az efféle lábbelik2.

4 órakor hazaér a negyvenes évei végén járó, zongorista férfi. Hosszú, barna ballonkabátja és fakószürke, bozontos haja van. A lakásba lépve alighogy ledobja a kabátját, már le is ül kedvenc hangszere elé és egy órácskát muzsikál – az én legnagyobb örömömre. Gondolkozom, hogy mikor csúsztassak be az ajtaja alatt egy hozzá címzett szerelmes vallomást.

***

6 órakor kattan a zár, hazaér hozzám zember. A kulcs csörgésekor felpattanok, és már az ajtóban állok várva, hogy végre belépjen. Csaholva körbeugrálom, összenyálazom az arcát, majd csendesen megvacsorázunk.
Soha, egyik szomszédunkat sem láttam még – a dolgok hallható része viszont valós.

  1. Reménykedem, hogy télen azért lábbelit vált, ezzel lehetőséget adva a nyugodtabb alvásra.
  2. …viszont nagyon mutatósak, tehát (van, akinek) megéri hordani őket.
  • facebook
  • twitter
  • Google+
  • e-mail

3 hozzászólás

    • 2009. október 16. péntek at 11:18
    Cellikalóz

    Mivel a cím alá oda van írva, hogy “írta: wildgica”, nem kérdezem meg, melyik könyvből idézted ezt a kis szösszenetet. Inkább azt mondom helyette, neked tényleg írnod (is) kellene. ;)

    • 2009. október 19. hétfő at 0:20
    szabadembr

    Egyetértek Cellikalózzal. Néha úgy írsz, mint ha egy könyvből ragadtál volna ki részleteket. Ez is, az utazásod története is mint ha egy novella darabjai lennének. Várom a következő bejegyzésed :)

    • 2009. október 20. kedd at 2:45
    wildgica

    Köszönöm, nagyon örülök, hogy tetszenek a bejegyzéseim. Az írással szívesen foglalkozom, bár nem vagyok biztos benne, hogy elegendő hozzá a tehetségem – annyi fantasztikus írás került már a kezembe, hogy azokkal sosem érek fel. Valószínűleg nem fogok írásból élni, bár természetesen vonz ez a romantikus gondolat (is).

Vélemény, hozzászólás?

Copyright © 2004-2016 wildgica.hu Minden jog fenntartva.