wildgica.hu

Megkérdezték tőlem levélben, hogy mit szeretnék csinálni, illetve mitől érzem jól magam. Annyira kimerítőre sikeredett a válaszom, hogy gondoltam megosztom veletek is, hátha lesz, aki a sorok mögé lát – esetleg épp a saját arcát pillantja meg.

Jól érzem magam attól, ha:

• látom, hogy a környezetemben élők boldogok
• ha sok, kellemes ember vesz körül
• ha saját akaratomból magányos lehetek
• ha tehetek valami jót – például megetethetek egy kóbor állatot
• ha állhatok egy mezőn és érezhetem, hogy a mindenségben milyen végtelenül apró vagyok
• ha hangosan sírhatok, mint egy kisgyerek – legyen az öröm, vagy éppen bánat miatt
• ha olyan, akit szeretek, a bőröm alá bújik, s édes teherként egész nap magammal cipelhetem¹
• ha valami újat tanulhatok
• ha egy jót beszélgethetek
• ha mások önmagukról mesélnek nekem
• ha annyi dolgom van, hogy szinte lehetetlen időt szakítanom mindenre
• ha hullámzik a hangulatom
• ha a betege lehetek egy-egy mélyebb(?) gondolatomnak
• ha bármit kimondhatok, ami eszembe jut, méghozzá úgy, hogy nem kell gondolkodom a megfogalmazáson

Szeretnék:

• hosszú sétákat tenni, miközben elbeszélgetek egy olyan emberrel, aki nagyon közel áll a szívemhez… illetve benne van
• hatalmas, kék bálnákat látni
• kapni egy igazi, cserepes amarilliszt, mert – bár kölyökkorom óta a kedvenc virágom – még sosem kaptam²
• családot, minimum három gyerekkel
• anyát és apát – sok, nálam idősebb emberben is gyakran őket keresem
• független lenni a pénztől – egyszerűen nem akarom, hogy létezzen, hiszen annyira nevetségesen felesleges
• sírni, mikor ezeket a sorokat írom – furcsamód szeretek sírni, gyakori, hogy pozitív dolog miatt teszem
• megtanulni hegedülni és zongorázni, vagy legalább zongorabillentyűvé válni³
• egy hatalmas szőlőskertet, hogy elkészíthessem a magam borát, s megajándékozhassam vele a barátaimat⁴
• a fülhallgató apró résein beszivárogni, miközben Beethovent hallgatok
• tangózni egy ezüsthajú, csodálatos férfival
• úgy élni, hogy ne ismerjem az időt, s a napokat
• szeretettel, s a lehető legtökéletesebben elvégezni minden feladatomat
• kabátzsebben megtalált, sokszor mosott, régi levél lenni – sok kellemes emléket rejtve

Ezekre a kérdésekre a lehetséges válaszok száma végtelen. Azt hiszem, ebben hasonlítunk mi, emberek az Univerzumra.

Néhány gondolat, amelyek az utóbbi napokban fogalmazódtak meg bennem:

• Papírfecnikre jegyzetelek a fejemben, és most már akkora a káosz, hogy nem találom meg, amit keresek. Ideje rendet tennem.
• Mikor a tudományok egy ismeretlen területére érkezem – óh, milyen gyakran – mindig hatalmas lendülettel vetem bele magam annak megismerésébe. Mihelyst valami akadályba ütközöm, úgy érzem, én vagyok a világ legostobább embere.
• Egyre inkább hasonlítok a nagyapámra. Nemcsak tükörbe, de magamba nézve is rengetegszer látom őt. Most fáj igazán, hogy nincs többé, mikor igazán tudnám értékelni. A legcsodálatosabb ember volt, akit valaha ismertem.
• Rájöttem, hogy éjszakai magányosságom színe a bordó. Eddig még sosem jutott eszembe, de azt hiszem, minden egyes érzésemnek saját színe van. (Nem tudom az okát, de erről most Babits két sora jutott eszembe: “Bús donna barna balkonon / mereng a bíbor alkonyon.”)
• Bármilyen apró öröm ér, mostanában szinte bármitől el tudom magam sírni. Nevetve.

Rengeteg megosztani valóm van még, de azokat mind hosszabban szeretném kifejteni – bár, talán ezeket is, alkalomadtán¹.

Középiskolásként, körülbelül három évig egy – Szombathelyhez közeli – kis faluban éltem. Igazi, klasszikus, az utca felé két ablakos házban. Aminek nagyon örültem, hogy az én szobám ablaka is az utcára nyílt, ahogy a lehetőségem arra, hogy éjszaka felhúzzak egy kis kabátot és a redőnyt, majd kimásszak, hogy aztán a sötét, csendes, illatos, néhány utcából álló falucskában magányos sétákat tegyek.
Nappali fényben a világ legátlagosabb települése volt az – tulajdonképpen a legtöbb vas megyei falu ugyanígy néz ki. Még az utcák neve sem változik, esetleg néhány út széli rög, vagy itt-ott egy régi kerékpár színe más.
Éjszaka minden másnak látszott. A tücskök muzsikája, a harmatcseppek csillogása, a csillagokkal gazdagon teleszórt ég varázslatossá tette a falucskát. Annak ellenére, hogy állítólag sok elkószált kutya, illetve erdei vadak járták a környéket, sosem aggódtam, hogy egyszer összetalálkozom valamelyikkel – én is csak egy éjszakai vad voltam a többi közül. A szívem könnyű volt, gondtalan és boldog, szerettem magam lenni a gondolataimmal. Kószáltam a szántóföldek és az erdők szélén, másztam magaslesre, jártam az elhagyatott, kísértet lakta magtárban, ahol a régi, kiömlött liszt miatt még éjjel is vakító fehérség nyújtózott a padlón, s a falakon.
Útjaim során csak egyetlen alkalommal találkoztam emberrel – egy férfi próbált bemászni az utca felé két ablakos házába, ott, ahol csak félig volt leeresztve a redőny. A kocsmából jött haza, s nem szerette volna, ha a felesége rajtakapja ezen az éjjeli kitérőn.
Kitérni olykor szükséges – nem is a kocsmába, inkább a magányosságba. Kell, hogy néha, a csillagoktól szeplős ég alatt, egyedül legyünk a gondolatainkkal.

Reggel 8 órakor, a lifttel mit sem törődve, tűsarkú cipőiben szalad le az emeletről egy munkába igyekvő nő¹. Ahogy kanyarodik a lépcső, a korlátba kapaszkodva fordul vele, a lendülettől lebben a szoknyája és hosszú, barna haja. Minden nap nagyon siet, mert – bár időben szokott ébredni – a reggeli kávézást mindig hosszabbra nyújtja a kelleténél.

Délelőtt 10 órakor, a felettünk lakó nyugdíjas néni kisétál az erkélyére, majd kannájával megöntözi a miénket – lassan már kételkedem abban, hogy élő virágok is vannak nála, mert a délelőtti “záport” figyelve, nekik nem sok juthat így. A néni egyébként egyedül él, egyetlen lánya pedig rendszeresen jár hozzá, ekkor többnyire almakompótot majszolnak.

Délután 1 órakor a fenti fenti ismét kisétál az erkélyére, seprűvel a kezében, amivel próbálja elkergetni a néha arra tévedő galambokat. A múltkor figyeltem az egyik madarat – ahogy visszanézett rám, mintha cinkosságot láttam volna a szemében, s ismét átrepült a néni erkélyre.

3 órakor az ismerős tűsarkak, ekkor már sokkal lassabb kopogással, a lépcsőkön felfelé tartanak. A nő valójában nem mer beszállni a liftbe, persze mindenkinek azt mondja, hogy inkább szívesebben mozog – ezt nyilvánvalóan csak a férfiak hiszik el neki, mert egyébként köztudott, hogy az ilyen cipőket csupa négy lábujjú nőknek tervezik, így akiknek öt jutott, azoknak nem kényelmesek az efféle lábbelik².

4 órakor hazaér a negyvenes évei végén járó, zongorista férfi. Hosszú, barna ballonkabátja és fakószürke, bozontos haja van. A lakásba lépve alighogy ledobja a kabátját, már le is ül kedvenc hangszere elé és egy órácskát muzsikál – az én legnagyobb örömömre. Gondolkozom, hogy mikor csúsztassak be az ajtaja alatt egy hozzá címzett szerelmes vallomást.

***

6 órakor kattan a zár, hazaér hozzám zember. A kulcs csörgésekor felpattanok, és már az ajtóban állok várva, hogy végre belépjen. Csaholva körbeugrálom, összenyálazom az arcát, majd csendesen megvacsorázunk.
Soha, egyik szomszédunkat sem láttam még – a dolgok hallható része viszont valós.

Mani és én fejlesztettünk a KIT Hírlevélnek egy Facebook alkalmazást, így mostantól bárki hozzáadhatja a profiljához az aktuális lapszám friss híreinek dobozát, ami annyit jelent, hogy az első 5 hír címe megjeleníthető az oldalunkon (természetesen linkek formájában, a többi hírt pedig a További hírek hivatkozásról érhetjük el). Az alkalmazás profiloldalán pedig rajongók is lehettek – remélem, minél többen szeretni fogjátok a mi kis fejlesztésünket!
Készítettem egy rövidke gyorstalpalót azoknak, akik nem túl jártasak a Facebook alkalmazások telepítésében:

(tovább…)