Kórháznapló – indul a mandula

Kedden 08:00-ra mentem a kórházba betegfelvételre… hát inkább nem részletezem, hogy milyen is volt, mert csak jól felhúznám magam, azt meg most nem szabad. Röviden a lényeg: 11:40-kor sikerült kijutni onnan – kb. 10 perc lenne egyébként, ha mindenki akkor és azt csinálná, ami a munkája. Erről ennyit.

Tegnap reggel 07:00-re kellett bemennem, megkaptam az ágyamat. A reggeli viziten kérdezték, hogy van-e lázam. Mondtam, hogy nincsen – természetesen hőemelkedésem volt, de a múltkoriból tanulva inkább letagadtam. És milyen jól tettem! Végre rábólintottak a műtétre. Bár én voltam aznap a 4. akit műtenek, így elvileg 09:30-10:00 körül már sorra kerültem volna, de a 2. műtét nagyon elhúzódott, így csak 11:50-kor jött a nővér az injekcióval amivel jól hátsón szúrt (körülbelül olyan érzés, mint amikor erősen megharap egy kutya) – ez nyálelszívó és nyugtató volt. Át kellett öltöznöm a műtős cuccba (tudjátok, aminek az ember kénytelen összefogni a hátulját, merthogy nyitott, és azért bugyi nélkül elég ciki volt így is, na :oops: ) Nemsokára jöttek értem és eltoltak a műtőbe – közben nagyon jól elbeszélgettünk a betegtologató sráccal. Aztán egy másikkal is, mert ő is csatlakozott hozzánk, mert asszem’ szimpatikus voltam neki. :D

A műtőben, amikor lidokaint fújkált az orvosom a torkomba (eléggé pocsék volt), de amíg még nem voltam annyira lezsibbadva, hogy ne tudjak beszélni, a könyvtár szakról meséltem neki. Kérdezte, hogy mit csinál egy könyvtáros, mit tanulok, stb. A könyvtártörténettől elkezdve a katalogizáláson át az osztályozásig mindenről beszéltem, szerintem tetszett neki. Mondta, hogy nem is gondolta, hogy ez ilyen összetett dolog.
A műtét következő fázisában sajnos már nem tudtam beszélni, mert egy kb. (nem túlzok!) 30 centis injekciós tű került a képbe. Szerencse, hogy nem zavar az ilyesminek a látványa, mert azzal szurkálta körbe a manduláimat (éreztem, na…). Már csak azért sem kell félni egy ilyen hosszúságú tűtől, mert nyilván amiatt ilyen méretes, hogy az orvosnak ne kelljen a pár centis kis tűvel könyékig túrnia a számban.
A dolgok innentől felgyorsultak. A nyakamba tettek egy kék lepedőt, én meg nagyra nyitottam a számat. Minden villanyt lekapcsoltak a műtőben, egyetlen fényforrás az orvos fején lévő kis ledes lámpa volt. Szike elő… majd kis fűrészke… aztán köpjem a rám terített előkére a vért. Kaparókanál… rángat… hányinger… sűrű alvadék a torokban… “sóhajtson, sóhajtson, abba ne hagyja…” kissé érzéketlen nyelvem bal oldalára valami potty… csipesz, mandula elém pakolása. Kis közbevetés: nem szokták megmutatni a betegnek az eltávolított mandulát, de én még a műtét előtt külön megkértem az orvosomat, hogy rendesen mutogassa meg nekem, mert nagyon érdekel. (A minimum, ha én már annyit meséltem neki a könyvtár szakról… ;) )
A jobb oldali mandulámat sajnos kicsit nehezebb volt lemetszeni, mert az orvos is meglepődött az állapotán “jaj, ez hihetetlen, hogy milyen heges már…”. A módszer a másikéhoz hasonló volt, csak a végén került elő egy vékony fémhuzal. Ezt a mandulára húzzák, majd megszorítják a tövét, és egy hirtelen mozdulattal teljesen összeszorul – ezzel lehasítva a helyéről a kis (100 Ft-nál valamivel nagyobb / darab!) golyómat.
Nem szeretném részletezni, hogy mennyire fájdalmas ez… Egy biztos: mikor lefertőtlenítette a nyílt sérüléseket és végre újra fénybe borult a műtő (semmi varrás, semmi összeégetés), akkor vettem csak észre, hogy minden porcikám reszket, és könnyes az arcom. Mindez nem a félelemtől volt (nem vagyok az a túlparázó alkat), szerintem ez a testemet ért sokkhatás eredménye. A végén megdicsértek, hogy nagyon ügyes voltam + vállsimi. Ilyen helyzetben ez elképzelhetetlenül jól esik…!
Vissza a hordágyra, áttoltak a megfigyelőbe, ahol körülbelül 30 percet töltöttem. Közben egy – számomra ismeretlen – orvos odajött hozzám mosolyogva: “ilyen szép kislány és véres a szája…” – hozott egy vizes törlőkendőt, és jól megtörölgette a képemet. Közben pár műtős srác is a csodámra járt, mondjuk ez elég fun volt, már mosolyogni is tudtam.
Ezután visszatoltak a szobába, szépen átmásztam az ágyamba – ez volt körülbelül 13:00-kor. 2 órán keresztül még nem nyelhettem, kaptam egy nagyobb, műanyag vesetálat meg egy csomó törlőpapírt, köpködnöm kellett (még ha csak nyál lett volna…). Később aztán nyelhettem már, na azt mondjuk senkinek sem kívánom, hogy érezze, milyen… Még a víz sem csúszott könnyen.
A délután további részére nem nagyon emlékszem, mert sokat bóbiskoltam, aludtam – közben gyakran felültem, friss borogatást kaptam a torkomra, és próbáltam vizet kortyolgatni. Fájdalomcsillapítót nem kértem, csak késő délután – gyakorlatilag semmit sem segített.

Este, amikor a gyomorvédőmet kivittem az ügyeletes nővérhez, hogy porrá törje, akkor szúrt szemet egy vízautomata. (Sima hideg, forró, enyhén és erősen szénsavas víz van benne.) Gondoltam megkóstolom, milyen az a sima, 7-9 °C-os víz – sokkal többet ért, mint a fájdalomcsillapító! 1-2 óra múlva már egészen elviselhetően tudtam nyelni, sőt a nővér megengedte, hogy beszéljek is, pedig egy teljes napig nem szabadna. A szobatársaimmal (egy csapat ötvenes néni – egyikük inkább csaj, imádtam) tök jót beszélgettünk, érdeklődtek a könyvtár szakról, rengeteget meséltem suttogva nekik. Még egy nappal később is felemlegették, hogy mennyire élvezetes beszélgetés volt az. Jó arcok, na.

Állítólag a műtét másnapján a reggeli ébredéskor nagyon fájdalmas az első nyelés, mert kiszárad a torok. Hát nekem nem fájt jobban, mint ahogy most fáj, ha nyelek – nedves volt a torkom, nem száradt ki.
Mivel a műtét napján nem ehettem egyetlen falatot sem, ezért nagyon megörültem a kis kenyérbélnek meg a teának reggel. Gombócoltam, majd mártogattam a kenyeret, így sikerült elmajszolnom – ennél finomabbat még sosem ettem, annyira jól esett a gyomromnak!
A vizit után el kellett mennem a vizsgálóba, ahol az orvosom megnézte a torkomat. Utána a főorvos is megvizsgálta, és azt mondta, hogy nagyon szép + vállsimi.
Hamarosan elkészítették a zárójentésemet, majd elmondták a tudnivalókat: minimum 1 hétig nem mehetek közösségbe. Nem hajolhatok, nem emelhetek, nem ülhetek kádba, csak langyos vízzel zuhanyozhatok, nem ehetek és ihatok meleget. Nem ehetek olyat, ami aprózódik (pl. panírozott ételeket, mákot)…stb. Összepakoltam, aztán most már itthonról írom ezt a postot.
Üröm az örömben: reggelre nagyon megdagadt a jobb fülem, és most próbálnak a tenyereim is. Igen, jól sejtitek: ez az urticaria, ami miatt a bőrgyógyászaton feküdtem még szeptember elején. Emlékszem, hogy amikor az ottani orvosommal beszéltem a mandulaműtét szükségességéről valamikor október elején, akkor mondta, hogy a műtét után valószínűleg ki fognak jönni a kiütéseim, tehát nem kell megijednem. Ha eldurvul a helyzet, akkor természetesen elmegyek hozzá, de egyelőre szedem a szteroidot, a Fenistil kapszulát, a Quamatelt, és most már a napi 3×1 Cataflam-V 50-et is (utóbbit vízben oldva – iszonyatosan keserű).
Egyelőre ez a helyzet, holnap 18:00-ra megyek kontrollra, a többit meg majd meglátjuk. Nagyon remélem, hogy már csak jobb lesz, és sikerül vééééégre meggyógyulnom… Igaz a mandulaműtét kifejezetten fájdalmas dolog, mégsem érzem azt, hogy negatív élményekkel távoztam volna. Sőt… Szóval minden csak hozzáállás kérdése. Ezúton is köszönöm mindenkinek aki gondolt rám!

Update: +18 – Erős idegzetűeknek ajánlom ezt a videót, amin egy mandulaműtét látható. Igaz ez altatásos és az orrmandulát is kiveszik, de a többi stimmel (bár nekem nyilván nem kellett kipeckelni a számat, mivel ébren voltam), csak neki még égetik is a végén. Ezt a videót a mandulaműtét előtt néhány nappal megnéztem, és úgy éreztem, hogy vállalható a dolog. A műtét alatt mondjuk az is érdekes volt, hogy mindig tudtam, most épp melyik – a videón látott – eszközzel bütykölgetnek. Nah, most már befejeztem, de tényleg. :D

  • facebook
  • twitter
  • Google+
  • e-mail

11 hozzászólás

    • 2008. október 30. csütörtök at 21:09
    Nikosa

    Örülök, hogy aránylag simán sikerült átesni ezen a műtéten. Sajna mindenféle értekezletek miatt nem tudtam bemenni a kórházba, de a virtuális kezemet többször átküldtem gondolatban.
    Egyébként eddigi kórházi élményeim alapján ez egy nagyon jó beszámoló. A legfinomabb tökfőzeléket én is egy kórházi műtét után ettem. (Addig utáltam)

    • 2008. október 30. csütörtök at 21:18
    millencolin

    :)*

    • 2008. október 30. csütörtök at 23:17
    deviques

    mostanában egy kicsit összejöttek a dolgaim, ezért nem sokat voltam Plurk-közelben, így sajnos lekéstem a nagy napodról, pedig gondoltam rá, hogy valamikor most már meg kell történnie. Örülök, hogy túl vagy rajta, reméljük, hogy hosszútávú a pozitívuma meglesz a dolognak.

    Amúgy nagyon mosolyogtam a post-odon, mert te nem is tudod, de a kórházakban mindig van a férfi orvosok között szó egy-egy “jónőbeteg”-ről. Azt hiszem ezen a héten te kaptad ezt a szerepet, lol :D

    Nálunk is volt olyan, hogy szétosztottak csoportra, hogy ki melyik beteghez megy kórtörténetet felvenni, aztán a srácokat a tanárunk nagyon küldte az egyik szobába, ahol van egy 19 éves, vakbélműtétre váró csaj, akit látnunk kell :)

    Aztán olyan is volt, hogy évfolyamtársam napokig visszajárt az egyik beteghez akit “csókkór” (mononukleózis) gyanújával utaltak be, aztán nagyon szomorú volt a csávó mikor hétfőn már hazaengedték :)

    Na, ennyit erről, lényeg, hogy jól legyél, a kiütéseidre figyelj, meg persze tudod te :)

    Jobbulást + vállsimi (mert látom, hogy szereted :) )

    • 2008. október 31. péntek at 4:23
    EmceeMike

    Jó, hogy már túl vagy rajta :) Át tudom érezni amúgy, hogy milyen lehetett. :)

    • 2008. október 31. péntek at 10:29
    dani

    grat, drukkoltam :)

    • 2008. november 2. vasárnap at 11:59
    Tabby

    Szia! Nagyon köszönöm a műtéti leírást…ezek után tuttti biztos, hogy soha nem engedem, hogy kivegyék a manduláimat! Legalábbis, ha tudatomnál vagyok!

    Ismeretlenül is jobbulást kívánok és gyógyulj meg teljesen!

    • 2008. november 23. vasárnap at 10:57
    Ada

    Atyaég, mintha a saját történetemet olvasnám még 5 évvel ezelőttről!
    Minden tiszteletem, pontosan tudom, mennyire szar érzés ez turkálósdi!
    Puszillak.

    • 2009. február 3. kedd at 12:51
    Bridget

    Hat en pont ma voltam dokinal…mert mar hetek ota faj a torkom ha nyelek…egyik nap jon masik nap megy.Se megfazasom semmi…ma a dokino hiaba kerte nyissam ki a szam…megnezi a mandulaim majd elh@nytam magam nem ment…most hazajottem es probaltam rakeresni mi a duzzadt mandula nem gennyes…ilyesmi es akkor talaltam meg a leirasod ;-) Hat egy biztos Tabby-t kovetve en se soha..en annal beszaribb vgyok…ugyhogy ngyon remelem,hogy semmi baja a mandulamnak es nem kell kivenni :-|

    • 2009. április 15. szerda at 19:40
    Lara

    Szia!
    Én nem nagyon akarom kivetetni a mandulámat.Nem fáj,de már 2-3 hete duzzadt.Mondjuk nem is nagyon vigyázok rá :S
    Jó volt a kis sztorid ;)

    • 2009. június 27. szombat at 15:43
    Tamás

    Szia!

    Jó, hogy leírtál mindent részletesen mert most fogok én is menni hogy kiszedjék a manduláimat. És ez legalább felbátorít egy kicsit mert tudom mi fog történi ott bent!

    • 2009. június 27. szombat at 19:04
    wildgica

    Szia! Örülök, hogy segíthettem. Simán fog menni, egy kalappal hozzá! :)

Vélemény, hozzászólás?

Copyright © 2004-2016 wildgica.hu Minden jog fenntartva.