wildgica.hu

Kedden 08:00-ra mentem a kórházba betegfelvételre… hát inkább nem részletezem, hogy milyen is volt, mert csak jól felhúznám magam, azt meg most nem szabad. Röviden a lényeg: 11:40-kor sikerült kijutni onnan – kb. 10 perc lenne egyébként, ha mindenki akkor és azt csinálná, ami a munkája. Erről ennyit.

Tegnap reggel 07:00-re kellett bemennem, megkaptam az ágyamat. A reggeli viziten kérdezték, hogy van-e lázam. Mondtam, hogy nincsen – természetesen hőemelkedésem volt, de a múltkoriból tanulva inkább letagadtam. És milyen jól tettem! Végre rábólintottak a műtétre. Bár én voltam aznap a 4. akit műtenek, így elvileg 09:30-10:00 körül már sorra kerültem volna, de a 2. műtét nagyon elhúzódott, így csak 11:50-kor jött a nővér az injekcióval amivel jól hátsón szúrt (körülbelül olyan érzés, mint amikor erősen megharap egy kutya) – ez nyálelszívó és nyugtató volt. Át kellett öltöznöm a műtős cuccba (tudjátok, aminek az ember kénytelen összefogni a hátulját, merthogy nyitott, és azért bugyi nélkül elég ciki volt így is, na ) Nemsokára jöttek értem és eltoltak a műtőbe – közben nagyon jól elbeszélgettünk a betegtologató sráccal. Aztán egy másikkal is, mert ő is csatlakozott hozzánk, mert asszem’ szimpatikus voltam neki.

(tovább…)

Reggel 07:00-re odaértem a kórházba. Bepakoltam a szekrényembe, megkaptam az azonosító csuklópántot, és lezajlott a vizit is. Már csak egy lázmérés és a műtét előtti rövid vizsgálat volt hátra. Megmértem a hőmérsékletemet: 37,1. A vizsgálaton sajnos erre rá is kérdezett a főorvos, hát nem tagadtam, hogy ennyi. A vérképemmel meg gond van, mert nagyon magas a fehérvérsejtjeim száma. A főorvos erre azt mondta, hogy hőemelkedéssel nem lehet műteni, mert kockázatos…
Hát, sosem gondoltam volna, hogy sírás közeli állapotba kerülök attól, ha nem veszik ki azonnal a mandulámat. Most bejött a dolog… A többi orvos arcán a döbbenet és a sajnálat látszott – úgy tűnik, az osztályukon nem lehet túl gyakori az ilyesmi. Néhány perc alatt már a nővérek között is elterjedt a hír; amerre jártam mindenki kérdezgette, hogy én vagyok-e az, akit hazaküldtek, meg hogy mit mondott a főorvos úr, stb.
Körülbelül 2-3 órát kellett várnom arra, hogy kapjak egy papírt (nem zárójelentést) arról, hogy hazamehetek. Előtte még a doktornő aki műtött volna adott egy időpontot: október 29-én műtenek. Előtte természetesen megint csak vérvétel és társai várhatók. (A múlt heti ilyen akciótól egy nagy foltban még mindig sötétlila a karom.) Az orvos halkan még odasúgta nekem: máskor csak neki mondjam meg, ha hőemelkedésem van… Nos, végül annyiban maradtunk, hogy ha meglesznek a laboreredmények akkor felhívom, és megbeszéljük, hogy műthető vagyok-e.
Összepakoltam a táskámba, levettem a szalagot a csuklómról és hazaballagtam…

Egy apró észrevétel: A háziorvosom szerint a szteroid miatt magas a fehérvérsejtjeim száma. Szerintem szintén ettől a gyógyszeről van hőemelkedésem. Ha nem szedném a szteroidot, akkor újra előjönnének a kiütéseim, amivel ismét befeküdhetnék a bőrgyógyászatra. Ha bekerülnék oda, akkor szteroidot adnának. Ha nem veszik ki a mandulámat, akkor nem hagyhatom abba a szteroid szedését, mert előjönnek a kiütéseim. Ha a szteroidtól magas a fehérvérsejtjeim száma és hőemelkedésem van, akkor nem veszik ki a mandulámat. Már csak egy szép zene kellene ehhez a keringőhöz.

Bár nem szívesen írok mostanában személyes postot (sok minden van, ami nálam érdekesebb), most megteszem, mert ki kell írnom magamból. Holnapután, azaz hétfőn kiveszik a (garat)mandulá(i)mat. Az utóbbi hetekben rengetegen kérdezgettek tőlem mindenfélét az előttem álló műtéttel kapcsolatban. Két kérdést kiemelve és azokra reagálva:

- Nem félsz?

- De igen, félek. Nagyon. Tudom, nem látszik (talán ebben a korban már az ember leplezni tud ezt-azt), de valóban így van. Azonban vettem a fáradtságot és belegondoltam: mégis mi történne? Bemegyek, kiveszik, kijövök (vagy hoznak, bár szerintem a saját lábamon mehetek vissza a kórterembe).

- Én tuti kértem volna altatást! Te miért nem?

- Mivel nem a középkorban élünk, ezért valószínűsítem, hogy az érzéstelenítés hatásos lesz, tehát egy átlagos ember fájdalomküszöbét meg nem haladó beavatkozást élek majd át. Azért nem kértem altatást, mert gyakori, hogy azután az emberek hánynak – frissen megvarrt torokkal nem szívesen tenném… Egyébként pedig mindkét esetben ugyanolyan lesz a fájdalom, miután kimegy az emberből a kábultság.

Akadt egyébként néhány olyan ismerősöm is, akiket nekem kellett megnyugtatnom, hogy nem egy olyan iszonyatos dolog ez… Mondjuk ez poén, de hát nem vagyunk egyformák.
Az utóbbi hetekben, sőt lassan már hónapokban – a betegeskedésem kezdete óta rájöttem valamire: az emberek alapvetően kedvesek. Még azok is, akik nem. De komolyan, mostanában nap mint nap tesztelem őket. Iskolában, boltban, könyvtárban, utcán, mindenfelé. Mosolygok mindenkire, és hihetetlen, de mindenki visszamosolyog. Még az is, aki először bunkón indít nálam. Már észre sem veszem, ha valaki nem kedves, én akkor is rámosolygok, és csak ezután tűnik fel, hogy jéé, hát változott a hozzá(m)állása. Eddig azt gondoltam, hogy tök nagy közhely ez a mosolyogjál és höhö, mindenki jó arc lesz – de nem! Emberek, próbáljátok ki! Sokkal pozitívabban fogtok látni mindent!

A bejegyzés margójára: Nem hiszek semmilyen istenben, nem léptem be egyetlen szektába sem, nem fogyasztok semmilyen tudatmódosítót. Egyszerűen csak más lettem. Így tetszik a világ, és egyre kevésbé félek a rossz dolgoktól.

Egy átfirkált megjegyzés – szintén a margóról: Néhány óra múlva már törölném ezt a bejegyzést, mert kifejezetten nyálasnak fogom érezni, de ettől függetlenül ami úgy belül van, az megmarad…

A Kossuth Rádió Kabarématiné című műsorában volt a következő jó kis felvétel. Tulajdonképpen nem sok köze van a könyvtárhoz, de ettől függetlenül nagyon jó cucc, mondjuk a reggeli kávé mellé.
A rádió oldalán itt hallgatható meg [00:11:11], például Real Alternative-val [6 MB, teljes, ingyenes]. Ha meg lusta vagy kattintani, akkor hallgasd meg nálam:

(tovább…)

A Nyugat-magyarországi Egyetem Savaria Egyetemi Központjának Könyvtár- és Információtudományi Tanszéke (azaz mi ) a mai napon a Magyar Felsőoktatási Akkreditációs Bizottságtól megkapta a jogot, hogy MA-képzést indítson. Nagyon örülünk neki, mert akkor helyben folytathatjuk a könyvtári tanulmányainkat (remélhetőleg leszek annyira okés, hogy engem is felvegyenek). Asszem’ ennél jobb hírt nem is kaphattam volna ma!