wildgica.hu

Ma meg elromlott a telefonom. Be sem lehet kapcsolni. Holnap délelőtt viszem a Nokiába. Yep.

Én ma ezt kaptam, és nagyon-nagyon-nagyon örülök neki!!! Köszönöm, pattomi!!!

Mosolyogj és visszanevet a világ!

Magányos vagyok. Hiába vesz körül nap, mint nap annyi barát, ismerős. Nem találom a helyemet, sem önmagamat. Játszunk… mindenki a maga szerepét. Azt a szerepet, amiről úgy gondoljuk, hogy a legérdekesebb, vagy épp a legelőnyösebb képet mutatja rólunk. A szerepek ellenére egy dolgot tudok őszintén, tiszta szívből “tenni”: szeretni. Szeretni mindenkit, átölelni a barátokat, őszinte mosollyal üdvözölni az ismerősöket. A körülöttem lévő emberek viszonozzák ezt. Mégis úgy érzem, hogy hiányzik valami… Azt hiszem a család. Rég elfeledett, tán csak elképzelt képek törnek elő bennem. Fáj, hogy már nem emlékszem arra, hogy milyen az, amikor az embernek van családja, amit szerethet. Család, amivel megoszthatja örömét, bánatát, ami kitart minden viszontagságban. A sok felhalmozódott, ki nem mutathatott szeretet kezd megkeseredni bennem. Már térdig járok a sűrű, fekete magányban. Minden egyes nappal egyre mélyebbre süppedek benne. Csak állok a semmi közepén, s némán kiáltok a tömegbe: segíts!

“Mi nem hirdetjük fennen, hangos szóval,
Csak te, csak én, örökké s holtomiglan,
Mi megpróbálunk csendben boldogok lenni,
Lelkünk mélyén őszintén, igazán szeretni.”

/Stendhal/